A hétköznapok sűrűjében hamar feledésbe merültek a temetésen történtek, és velük együtt az elhunyt emléke is jócskán megfakult. Nem csoda hát, hogy sokan a szívükhöz kaptak ijedtükben, amikor István váratlanul bekapcsolódott egy fontos projektről szóló levelezésbe. A kollégák ösztönösen egykori munkatársuk asztala felé fordultak, csakhogy ott már egy próbaidős dolgozó ült.

Attól a naptól fogva István ismét tevékenyen részt vett a cég életében. Eleinte csak egyszerű, könnyen elvégezhető feladatokat kapott a feletteseitől, később viszont azokat a monoton műveleteket is rábízták, amiket a többiek ki nem állhattak, mert feleslegesnek és időrablónak találták őket. István azonban nem válogatott, bármire kérték, hibátlanul megcsinálta. Éjjel-nappal dolgozott, még hétvégén és ünnepnapokon is fáradhatatlanul küldte az e-maileket.

Az irányába tanúsított szakmai fenntartásokat lassacskán elnyomta az elismerés hangja. A kollégái idővel belátták, hogy István kiváló csapatjátékos, akivel érdemes együttműködni. Egy csomó terhet levett a vállukról, így ők végre kizárólag értékteremtő munkával foglalkozhattak. Látványos fejlődésnek indultak a részlegek, hétről hétre hatékonyabbak lettek a folyamatok, és mindez a vállalat negyedéves pénzügyi eredményeiben is megmutatkozott.

Kiegyensúlyozott és termékeny időszak köszöntött az irodára, korábban sosem teljesített ilyen jól a brigád. A stressz szinte ismeretlen fogalommá vált számukra, rászoktak a hosszú ebédszünetekre, a rendszeres kávézgatásokra és a gyakori cigizésekre. Szépen összemelegedett a társaság, már nem kollégaként tekintettek egymásra, hanem barátként. Előszeretettel találkoztak munkaidőn kívül is, és hétvégente közös programokat szerveztek a családjaikkal.

Az éjszakába nyúló sörözések alkalmával olykor szóba került István. Továbbra is tanácstalanok voltak vele kapcsolatban. Nem tudták, hogyan kellene viszonyulniuk hozzá, hiszen nemrég még ember volt, aki itt dolgozott közöttük, ráadásul a szemük láttára halt meg, csakhogy a jelek szerint immár digitális szellemként bolyongott a vállalat informatikai hálózatában.

Akadtak néhányan, akiket komolyan érdekelt a téma, és addig nem nyugodtak, amíg a dolog végére nem jártak. Ezért a szokásos, munkával kapcsolatos leveleken felül személyes jellegű kérdéseket is intéztek Istvánhoz. Arra próbáltak rájönni, hogy igazi emberrel kommunikálnak, ahogy azt a főnökük állította, vagy csupán egy felokosított algoritmushoz van szerencséjük, és amit tapasztalnak, az tulajdonképpen nem más, mint bonyolult programkódok által kreált élethű szimuláció.

Ám a kapott válaszok nem győzték meg őket. Hiába faggatták kitartóan, István nem tudta cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztani, hogy tényleg az egykori hús-vér kollégájukat tisztelhetik benne. Mivel nem jutottak dűlőre vele, így az érdeklődésük napról napra csökkent iránta, és egy idő után már senkit sem izgatott különösebben, hogy kicsoda vagy micsoda valójában.

A vállalat vezetőségét viszont csakis az Istvánban rejlő lehetőségek foglalkoztatták. A kutatási részleg folyamatosan monitorozta a működését, tesztelték a képességeit, és elemezték a különféle helyzetekre adott reakcióit. Általa a tudósok olyan felbecsülhetetlenül értékes adatokhoz jutottak hozzá, amelyeket mindenestől fel tudtak használni a mesterséges intelligenciájuk következő generációjának fejlesztéséhez.

A nagyfőnökök a kimutatásokban szereplő lenyűgöző számokat látva úgy döntöttek, hogy hagyják Istvánt teljesen kibontakozni. Kíváncsiak voltak, mi mindenre lehet még képes, hol vannak a határai, ezért nagyságrendekkel nehezebb feladatokat adtak neki. Nemsokára világossá vált számukra, hogy virtuális beosztottjuk teljesítménye felért egy egész osztályéval.

A folyosókon és a dohányzókban gyorsan terjedt a hír, miszerint nemcsak a zöldfülű kezdőket, hanem a tapasztalt vén rókákat is utcára teszik. Attól kezdve a félelem légköre uralkodott mindenütt, senki sem érezhette magát biztonságban többé, az emberek rettegtek, hogy ki lesz a következő, akinek ajtót mutatnak.

Mindenki egyetértett abban, hogy a kialakult helyzetet egyedül Istvánnak köszönhették. Bár a legfelsőbb szinteken hivatalosan senki sem ismerte el, mégis egyre nyilvánvalóbbnak bizonyult, hogy a megürült helyeket nem töltötték fel új munkaerővel, hanem végérvényesen megszüntették azokat a pozíciókat, amelyek István miatt feleslegessé váltak.

A megmaradt dolgozók, vagyis mindazok, akikre egyelőre még szüksége volt a vállalatnak, titokban szervezkedni kezdtek István ellen.

Folytatása következik.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

A vállalat saját halottjává nyilvánította Istvánt, és nagyvonalúan állta temetésének költségeit. Nem volt se kutyája, se macskája, nemhogy családja. Barátai nem lévén a kollégái jöttek el szép számmal a búcsúztatására, ők is csak azért, mert felettesük kötelezővé tette a részvételt. Ám mivel a gyászszertartás munkaidőben került lebonyolításra, így különösebben nem bánták a dolgot.

A temetés ugyanolyan sivárnak és ingerszegénynek ígérkezett, mint amilyen az elhunyt élete volt. A szertartás egy pontján István főnöke laptopjával a hóna alatt felpattant a helyéről, odasétált a ravatalozó pulpitusához, és beszédet intézett az egybegyűltekhez. Hosszan méltatta megboldogult beosztottját, megemlékezett a közös projektekről, amelyekben együtt dolgoztak, és amelyek nem valósulhattak volna meg nélküle. István munkabírását, szorgalmát és elhivatottságát követendő példaként állította mindannyiuk elé. Mondandója végén egészen elérzékenyült, elcsukló hangon vallotta meg hitét a halál utáni életben a jelenlévőknek. Ezután felnyitotta, és feléjük fordította laptopját.

A szemek a koromfekete felületre szegeződtek. Mindenki kíváncsian várta, mi fog történni. Egyszer csak felragyogott a kijelzőn István arca, és beszélni kezdett hozzájuk:

– El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök, hogy újra láthatlak benneteket. Köszönöm, hogy ilyen sokan itt vagytok. Rengeteget jelent ez nekem. Alig várom, hogy visszatérhessek közétek, és ismét együtt dolgozhassunk.

Az emberek zúgolódva hallgatták az elhunytat, valamiféle ízléstelen tréfát sejtettek a háttérben. A főnök azonban nem esett kétségbe, pontosan ilyen reakcióra számított tőlük, ezért rögtön előállt a magyarázattal:

– Szeretnék mindenkit megnyugtatni, szó sincs semmiféle szélhámosságról. Éppen ellenkezőleg, ennél valóságosabb már nem is lehetne a helyzet. Túlzás nélkül állíthatom, történelmi pillanatoknak vagytok tanúi. – Ezután gyengéden megérintette a laptopot. – István lát és hall titeket a kamerán és a mikrofonon keresztül. Ez a színtiszta igazság, bármilyen hihetetlennek tűnik számotokra.

Nem sikerült meggyőzni senkit, így hát tovább folytatta:

– Ügyfeleink úgy ismernek minket, mint akik a világ legjobb vállalatirányítási rendszereit fejlesztik. Cégek százezrei használják a szoftvereinket nap mint nap, mégis kevesen tudják rólunk, hogy a kutatási részlegünk évtizedek óta a mesterséges intelligencia alapú alkalmazások tökéletesítésén dolgozik. Kiváló tudósainknak köszönhetően minden versenytársunknál messzebbre jutottunk ezen a területen, de végül falakba ütköztünk. Be kellett látnunk, hogy az áttöréshez szükségünk van egy nélkülözhetetlen összetevőre, ami nem más, mint az emberi öntudat. És ha egyszer megértjük a működését, attól kezdve olyan mesterséges intelligenciákat alkothatunk, amilyeneket ma még el sem tudunk képzelni.

Végre elcsendesedett a társaság, mindenki a főnökre figyelt.

– Eme csodálatos feladvány megoldásában lesz a segítségünkre István. Bátor kollégánk ugyanis még életében részt vett egy titkos és meglehetősen kockázatos kísérletben, amelynek során tudósaink egy különleges eljárással digitalizálták az agyában lévő sejtszintű kapcsolatokat, létrehozva ezzel elméjének virtuális tükörképét. Tulajdonképpen lemásolták a tudatát, amit azután feltöltöttek a vállalatunk szervereire. Az eredményt a saját szemetekkel láthatjátok, és a saját fületekkel hallhatjátok. Terveink szerint István rövidesen újra munkába áll, és fokozatosan hozzáfér majd az adatbázisainkhoz. A célunk az, hogy belelássunk tudatának rejtett zugaiba, és az így szerzett ismereteket felhasználjuk a legújabb mesterséges intelligenciánk fejlesztéséhez – zárta gondolatait a főnök. Miután lecsukta a laptopot, visszaült a helyére a többiek közé, akik némán emésztették magukban az elhangzottakat.

A temetés hátralevő része kissé tudathasadásos állapotban zajlott. Istvánt díszes koporsóban leeresztették a mély sírgödörbe, és elföldelték. Ezalatt a pap a lelki üdvéért imádkozott, végezetül pedig a feltámadásba vetett hitről prédikált. A szertartást követően gyorsan szétszéledt a tömeg, mindenki sietett a dolgára.

Folytatása következik.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

István jéghideg vízzel hűtötte le tűzforró arcát a mosdókagyló csapja alatt. Csakhogy a vágyott felfrissülés elmaradt, amikor megpillantotta magát a tükörben: szemei bevéreztek, bőre holtsápadt volt, homlokán és halántékán kidülledtek az erek. Mély levegőt vett, visszatámolygott az irodába, és leült a helyére. Miután kicsit jobban lett, írt egy e-mailt a főnökének, amiben arról tájékoztatta, hogy határidőre befejezte a projektet, továbbá csatolta az elkészült dokumentumokat, és egyúttal jelezte felé, hogy mindenképpen számíthat rá a következő feladat során is. Ám alighogy elküldte a levelet, István jókora puffanás kíséretében lefejelte a billentyűzetet, majd lefordult a székről, és elterült a padlón.

Az egész iroda végignézte a jelenetet. Hosszú másodpercekig senki sem mozdult, végül a helyiség túloldaláról az egyik kolléganő rohant oda az eszméletlenül heverő férfihez. Szólítgatta, pofozgatta a szerencsétlent, de az nem tért magához.

A szirénázó mentőautó rövid időn belül a helyszínre ért. A mentősök sokáig küzdöttek a középkorú férfi életéért, de nem tudták megmenteni. A sovány, élettelen testre zsákot húztak, betették a kocsiba, azután távoztak vele a cég területéről. Az irodában hamarosan visszaállt a megszokott rend. Senkit sem rázott meg a haláleset, mindenki úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna azon a napon. Ugyanúgy csörögtek a telefonok, kattogtak az egerek, csattogtak a billentyűzetek, és zúgtak a nyomtatók, ahogy korábban. Csak István asztala árválkodott némán.

Kollégái nem túl emlékezetes, mondhatni semmilyen alaknak tartották Istvánt. Ő ugyanis tipikusan az a fajta szürke figura volt a szemükben, akinek a munkájára sosem volt panasz, aki soha nem mondott ellent a főnökének, és minden utasítást kérdés nélkül végrehajtott. Olyasvalakinek látták, aki nemcsak hagyta a feletteseinek, hogy végkimerülésig dolgoztassák, hanem el is várta tőlük mindezt. Egy unalmas, sótlan emberként gondoltak rá, akit az elvégzendő feladatokon és a betartandó határidőkön kívül nem érdekelt semmi és senki. Szinte észrevehetetlen volt számukra, nem tűnt fel nekik, ha megjelent az irodában, ahogy az sem, ha hazament.

Felettesei viszont a tökéletes beosztott mintapéldányaként tekintettek Istvánra. Ő volt minden főnök álma, a céghez feltétlenül lojális munkaerő két lábon járó, lélegző illusztrációja, aki élt-halt a munkájáért.

Folytatása következik.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Éjjel kettő is elmúlt már. Péter mereven bámulta a plafont. Sokadik éjszakáját virrasztotta át ily módon. Nem tudott megnyugodni. Folyton ugyanazokat a kérdéseket tette fel magának. Újra meg újra lejátszotta a fejében az eseményeket. Nem értette, hol lehet a probléma. Hiszen ő mindent megtett. Tíz külön töltött év után végre ott feküdt a jobbján élete szerelme, akiért annyit küzdött. Kitartóan ostromolta egy egész évtizeden át. Ennyi időbe telt, mire visszahódította a lányt, aki elhagyta. Még azt is elérte, hogy Anna ismét beleszeressen. Most pedig békésen szuszogott mellette az ágyban. A közös ágyukban.

Minden adott volt a tökéletes élethez. Erre vágyott, amióta csak meglátta őt. Megfizetett már a hibáiért, a fiatalkori ostobaságáért, hogy hagyta másik férfi karjaiba futni Annát. Észhez tért azóta, és megtanulta a leckét. Úgy érezte, megérdemli a lány szeretetét. Mégsem volt boldog, és ez rettenetesen dühítette. Szentül hitte ugyanis, hogyha még egy esélyt kapnak a sorstól, akkor megelevenednek majd a közös emlékek, és újraélhetik a régi pillanatokat. Tévedett.

Aki az igazak álmát aludta mellette, az csakugyan Anna volt. De nem az a tizenkilenc éves lány, akibe egykor beleszeretett, hanem a tíz évvel idősebb énje. Persze, ő sem fiatalodott, a harmincat taposta. Erőt vett magán, és csendben kilopózott a fürdőszobába. A hideg csapvíz sűrű cseppekben csorgott le a szakállán, miközben felfrissítette az elméjét.

Belenézett a tükörbe. Hazugságnak tartotta az elmúlt tíz évet. Ami régen olyan jól működött közöttük, az most miért nem ment nekik? Ennyit változtak volna mindketten, amíg külön voltak? Talán sosem ismerte eléggé Annát, és mindvégig csak egy ábrándba kapaszkodott, amit saját magának ácsolt a hosszú évek alatt. Az a rohadt idő megszépítette a múltat. Elvégre Anna csak egy ember volt a sok közül, még ha ez tíz évvel ezelőtt nem is volt nyilvánvaló számára. Előszeretettel tekintett rá istennőként. Csakhogy az akkori rajongásból mára semmi sem maradt. A csókok, az érintések, a szavak mind erőltetettnek tűntek. Nem jöttek már ösztönösen, mint annak idején. Hiányolta az első szerelem tétova lépéseit, egymás testi-lelki felfedezésének izgalmát. Hiányzott neki a hazatérés élménye, hogy megint azt érezhesse, Anna karjaiban otthonra lel. Be kellett látnia, hogy a felhőtlen egyetemi évek rég elmúltak, és velük együtt az ő közös történetük is véget ért. Nem ismételhette meg a megismételhetetlent.

Megkönnyebbült ezektől a gondolatoktól. Mostanra értette meg igazán az idő természetét. Bárhogy próbálkozott, nem tudta visszaforgatni a kerekét. Tíz évig fáradozott, hogy feltámassza a múltat, és lecserélje rá a jelent. Csakhogy eközben Annával végleg eltávolodtak egymástól. Visszakapta őt a sorstól, hogy rádöbbenhessen, örökre el kell veszítenie.

Fél négyet mutatott az ébresztőóra az éjjeliszekrényen, amikor visszafeküdt Anna mellé az ágyba. Hajnalig gyönyörködött a bájos teremtés holdfényes vonásaiban. Ez a szelíden mosolygó arc ejtette rabul a szívét az egyetemi előadások során. Nem hagyta nyugodni a kérdés, hogyha most találkoznának életükben először, vajon ugyanúgy egymásba szeretnének, ahogy régen, vagy akkoriban csupán a körülmények szerencsés együttállásának köszönhették a kapcsolatukat? Arra a következtetésre jutott, hogy az első nagy szerelem pusztán az érzésről szól, nem pedig a személyekről, és csak az újdonság varázsától válik különlegessé, miközben szélsőségesen beszűkíti a tudatot. Ám ebből mára semmi sem maradt nekik. Két idegen feküdt az ágyban, akik valaha a legmélyebb titkaikat is megosztották egymással. Végül szorosan Annához bújt, és lassan elszenderedett.

A felkelő nap sugarai rövidesen beragyogták a hálószobát. Péter átnyúlt a másik oldalra, de ujjai nem érintettek mást, csak a hideg párnát. Az édes álom reggelre szertefoszlott, és vele együtt kedvese alakja is elillant. Zaklatottan ült ki az ágy szélére. Orrában még érezte Anna illatát. Percekig meredt a semmibe. Nagyokat sóhajtott, majd kiment a fürdőszobába. Ott belenézett a tükörbe, és elhatározta: tíz év után végre felkeresi Annát.

Kapás Tibor, 2019. május

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Fülsiketítő szirénázásra riadtam fel. Különösebben nem érdekelt, átfordultam a másik oldalamra, és a fejemre húztam a takarót. Kicsivel később magassarkú cipők sietős kopogása és ajtócsapódás zaja szűrődött be a szobába. Hidegen hagyott. Nemsokára elcsendesedett minden körülöttem, újra álomba merültem. Aztán egy egetrengető robbanás betörte az ablakokat és az erkélyajtót, én pedig a padlón kötöttem ki. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, képzelődöm éppen, vagy ez a rideg valóság.

Megint rázendítettek a szirénák és együtt sikoltoztak a világ összes riasztójával. Miután feltápászkodtam, a parkettán szétszóródott üvegszilánkok között óvatosan az erkélyhez lépkedtem. Odakint olyan látvány fogadott, amire nem igazán készültem fel. Mindenfelé koromfekete füstoszlopok emelkedtek a magasba. Az utcák bedugultak, sokan a kocsijukat hátrahagyva gyalog menekültek. Akár egy felhergelt hangyaboly, úgy rohangáltak odalent az emberek, bármerre néztem.

Haragos, szürke felhők takarták el a napot, fogalmam sem volt, hány óra lehet. Pár méterrel a fejem felett két vadászgép húzott el óriási robajjal. A nyomukban még kettő, majd további négy repült. Hosszan követtem őket a tekintetemmel, mígnem elvakított egy villanás. Mintha egy csillag született volna a távolban. El kellett fednem az arcomat a tenyeremmel a túláradó ragyogás elől, és csak valamivel később, amikor már gyengült a fény, vehettem ténylegesen szemügyre a forrását: egy élénken vöröslő, hatalmas gombafelhő rajzolódott ki a látóhatáron.

– Istenem! Hát mégis megtörtént! – suttogtam remegő ajkakkal. Rögtön eszembe jutottak a fizikatanárom szavai a gimnáziumból: „Srácok, ha valaha megpillantotok egy gombafelhőt a saját szemetekkel, jól nézzétek meg, mert az lesz az utolsó dolog az életetekben, amit látni fogtok!”

Miközben tátott szájjal bámultam a messzeségbe, sorra illantak el a távoli füstoszlopok, majd az egyre közelebbiek is. Mint tortán a gyertyákat, úgy fújta el őket egy láthatatlan tüdő. Az atomrobbanás lökéshulláma egyenesen felém tartott. Azonnal berohantam a lakásba és némi tétovázást követően a ruhásszekrénybe bújtam előle. Alighogy magamra csuktam a rögtönzött fedezékem ajtaját, máris ideért és szekrényestől felborított a légnyomás.

Amikor úgy ítéltem meg, hogy elmúlt a veszély, kimásztam a bútor darabjai alól. Csengett a fülem a robbanástól. Alig lehetett ráismerni a hálószobára, kész romhalmaz volt az egész. Törmelék borította a padlót, szanaszét hevert minden holmi. Üres pezsgősüvegek feküdtek az éjjeliszekrény mellett a szőnyegen, az ágyban rózsaszín melltartó és piros tangabugyi árválkodott gazdátlanul. Rúzsnyomok virítottak a párnákon és a gyűrött ingem gallérján. Használt gumi fehérlett a sarokba dobva. Lassan összeálltak a fejemben az elmúlt éjszaka képkockái.

Előkotortam a telefonomat az éjjeliszekrény fiókjából. Se térerő, se wifi, se mobilnet. Se nem fogadott hívások. Legalább már tudtam a pontos időt: fél kilenc múlt öt perccel. A rendetlenségben nagy nehezen megtaláltam a távirányítót, de hiába, a meggyötört tévé sötét némaságba burkolózott.

– Hát jó! Úgy tűnik, adásszünet lesz az örökkévalóságig. Ezennel bejelentem, hogy mindannyiunknak befellegzett – tájékoztattam magam szórakozottan.

Alighanem eljött a világvége. Minden jel arra utalt, hogy egy globális lenullázás kellős közepébe csöppentem. Pár nappal ezelőtt ugyan szó volt róla a hírekben, hogy megint egymásnak feszültek a nagyhatalmak, de a fene se gondolta, hogy a sok fenyegetőző idióta közül az egyik tényleg megnyomja a piros gombot. A vezetők nemcsak keleten vagy nyugaton, hanem északon és délen sem fértek a bőrükbe már hosszú évek óta. Főleg azok nem, akiknek az országa valamire való gazdasági és katonai erővel rendelkezett. Na meg persze nukleáris fegyverrel. Akárhogy is történt, valakinél elszakadt a cérna, és egy rossz pillanatban szabadon engedte a tisztítótüzet, ami felperzselte a világot.

Pokoli szomjúság tört rám. Megnyitottam a csapot a fürdőszobában, ám néhány aprócska vízcseppen kívül nem jött belőle semmi értékelhető. Felnéztem, bele egyenesen a tükörbe. Egy negyvenes, erősen őszülő, borostás, karikás szemű, kiégett fickó bámult az arcomba vérvörös rúzsfoltokkal a nyakán. Lélekben már rég halott voltam, de a testem is igyekezett behozni a lemaradását.

Akadt még egy fél palack ásványvíz a konyhában, egy szuszra megittam, azután visszaszédelegtem a hálószobába. Leültem az ágy szélére gondolkodni, mást úgysem tehettem. Magamba roskadva haldokoltam egy tízemeletes társasház legfelső szintjén, egy ötmilliós nagyvárosban, amitől nem messze ledobtak egy atombombát. Odakint végleg elharapózott a káosz, aki élt és mozgott, az utcákon fosztogatott. Reménytelen volt a helyzet, bár valószínűleg az egész bolygón ugyanilyen állapotok uralkodtak.

Mindig is éreztem, hogy meg fogom érni az apokalipszist. Azt hittem, lesz még időm felkészülni rá. Úgy terveztem, hogy a szeretteimmel elzárkózom a világ elől egy Isten háta mögötti betonbunkerbe, ahol konzverveket és ivóvizet halmozunk fel, és ott majd túlélhetünk. De mindez már nem számított. Elkéstem a megvalósítással. Kifutottam az időből. A világvége engem is ugyanolyan váratlanul ért, mint bárki mást. Az éjjel még vadul szeretkeztem egy szőke bombázóval, most pedig az apokalipszis lovasai kopogtattak az ajtómon, hogy átkísérjenek a túlvilágra. Biztos voltam benne, hogy nyomorultan és magányosan fogok megdögleni, őrjítő kínok közepette.

A tekintetem egy bekeretezett fotóra tévedt a padlón, amin a lányomat, a fiamat és a volt feleségemet öleltem. Az üveg elrepedt és a keret is megsérült, kivettem hát belőle a fényképet. Elérzékenyülve gyönyörködtem a mosolygós arcokban. Hónapok óta nem láttam őket, több ezer kilométer választott el tőlük. Bárcsak még utoljára együtt lehettünk volna ezekben a keserves órákban! Azzal vigasztaltam magam, hogy elveszítettem ugyan, de legalább megtapasztaltam az igazi boldogságot az életem során. Sokkal rosszabbul is járhattam volna.

Fémes kattanást hallottam a bal fülemnél. Valaki pisztolyt szegezett a halántékomra.

– Na öreg, akkor most szépen ideadod nekem, amid van – utasított egy ismeretlen hang.

– Nincs már semmim – motyogtam könnyek között.

– Ahogy gondolod, barátom!

Egyetlen puffanással elsötétült körülöttem a világ.

Kapás Tibor, 2019. szeptember

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

[Vigyázat! Erotikus tartalom következik.]

Tömött sorokban kígyóznak a fiatalok a szórakozóhely előtt. Szemtelenül rövid szoknyák alól kivillanó csinos combok és lüktető erektől feszülő bicepszek várakoznak egyre türelmetlenebbül a bejutásra. Kósza esőcseppek igyekeznek lehűteni a feltüzelt indulatokat ezen a fülledt nyári éjszakán. Szúrós tekintetű kopasz titán áll a bejáratnál, egyesével engedi be a bulizni vágyókat. Az ajtónyitáskor kiszűrődő dübörgés ízelítőt ad a benti hangulatból.

Péter egy kicsi, de harsány társasággal támasztja a pultot. Jéghideg sört rendelnek bemelegítésként. Barátai próbálnak életet lehelni a nem túl lelkes fiúba, aki bárhol szívesebben töltené az estét, mint ezen a helyen. Távol áll tőle ez a zajos, villódzó őrület. Az alkohol azonban lassacskán meghozza a kedvét a folytatáshoz.

A tánctéren harapni lehet az erotikát. Színes tabletták olvadnak el a nyelveken, a mosdó felől érkezők közül egyesek a nadrágjukat gombolják be éppen, mások a szájuk szélét törölgetik, vagy az orrukat dörzsölik. Mindenki bűntelen, mindenki táncol. Izzadt testekben feloldódott gátlások mutatnak irányt a kitágult pupilláknak a cikázó fényben. Fiatal és kívánatos vonalak mosódnak egybe a forró csókokban. A verejtékcseppektől csillogó, formás keblek szirénként csábítják magukhoz a kiéhezett tekintetek gazdáit. Kerekded fenekek dörgölőznek a keményen duzzadó ágyékokhoz. Tétova, majd egyre bátrabb érintések jutnak el oda, ahonnan már nincs visszaút. Ez több egy átlagos bulinál. Ez egy örvénylő párválasztó rítus, ahol az ősi ösztönök parancsolnak. Ma éjjel a testiség játssza a főszerepet.

Péter már nagyon jól érzi magát, gyermeki őszinteséggel nevet mindenen. A röviditalos poharakon túl egyszer csak megpillantja a táncparkett közepén feltűnő csodát. A fényektől hol kéken, hol vörösen káprázó test megbabonázza a fiút. A lány hosszú, hullámos haja puha zuhatagként teríti be csupasz vállait. Gömbölyű melleit alig tudja kordában tartani a szűk felsője. Falatnyi forrónadrágja szinte semmit sem bíz a fantáziára. Péter úgy bámulja ezt a két lábon járó tüneményt, mint egy begőzölt kiskamasz. A lány ragyogó szemekkel pásztázza a tömeget hozzáillő társ után kutatva. Tekintete megakad a magas és jóképű fiún. Pajkosan mosolyog rá, látványosan kacérkodik vele, aki ezen felbuzdulva hátrahagyja barátait, és utat tör a vonagló sokaságban.

A lemezlovas érzéki dallamokra vált. Szaxofonok szívhez szóló játéka bizsergeti a szerelemre áhítozó lelkeket. Péter hátulról simogatja meg a lány fedetlen derekát, aki erre megfordul, és átkarolja a fiú nyakát. Teljesen ráhangolódnak a szenvedélyes ritmusokra. Nincs szükségük szavakra, a testük beszél helyettük. Milyen gyönyörű ez a nyelv! Izgató és félreérthetetlen. Az óvatos érintések határozott tapintásokba vegyülnek. Láthatatlan szikrákkal sül ki közöttük a szexuális feszültség. Megkóstolják egymást, és a finom ajkak mézédes nedvei összekeverednek. Péter izmos mellkasához nyomódnak a lány dús keblei, ahogy belemarkol az ellenállhatatlan fenékbe. Felforrt vérük búcsút int az agyuknak, és testük tettre kész részeibe áramlik. Ez többé már nem tánc, hanem színtiszta előjáték. A fiú lihegve súgja a kecses fülbe: kívánlak.

A lány kézen fogja Pétert, és a kijárat felé indul vele. Odakint langyos eső szemerkél, sietve beszállnak egy sárga taxiba. Mialatt a kocsi száguld az éjszakában, a hátsó ülésen vakmerő expedíció zajlik, amelynek keretében az ifjú kalandor feltérképezi a még ismeretlen, meghódításra váró tájakat. Péter ujjai sűrűn elvesznek a hívogató combok között. A forrónadrág apró gombja készségesen nyílik meg a kíváncsi felfedezőnek.

A taxi megáll a lány lakása előtt. A párocska pillangóként röppen ki a kocsiból, az ösztönök egyenesen a bejárati ajtót célozzák meg. Az előszobába lépve nem tudják tovább türtőztetni magukat. Magassarkú cipő száll messzire a sötétben. A lány kis híján leszaggatja Péterről a pólót. A fiú a falhoz nyomja a vadmacskát, heves csókcsata veszi kezdetét, csaknem felfalják egymást. A vágyaik a hálószobába űzik őket. Péter hanyatt dönti a lányt az ágyon, előbb a szűk felsőt, aztán a falatnyi nadrágot húzza le róla. Saját farmerét a sarokba hajítja. Halkan kattan egy kapocs, a csipkés melltartó eltűnik a párnák között. Végül a fekete tangabugyi is lecsusszan a combok mentén. Égnek meredező csúcsok és elpirult völgyek állítanak szobrot a meztelenségnek. Kéjes nyögésektől nedves behatolás hozza el a várva várt beteljesülést. Az izzadságtól sikamlós testek mintha soha nem fáradnának el, élvezettől fűtve szeretkeznek órákon át.

A hajnal a nyitott ablakon keresztül hűvös szellőt fúj a lakásba. Az együttlét illata még ott van a levegőben, belep és átitat mindent. A felkelő nap félénken pillant be a hálószobába, sugarai összegyűrt lepedőkben és szanaszét dobált ruhadarabokban bukdácsolnak. Zuhany lágy hangja tölti be a teret. Gyönyörű test rejtőzik az áthatolhatatlan gőz mögött, a forró vízcseppek vidáman szaladnak le a lány mellein, és meg sem állnak az alhasáig.

Miközben Péter ébredezik, lassan felsejlenek benne a elmúlt éjjel jelenetei. El sem hiszi, hogy mindez tényleg megtörtént, és nem álmodta az egészet. Talán mégiscsak létezik szerelem ebben a reménytelen világban, pedig még a lány nevét sem tudja. Nem jutott idő a bemutatkozásra, mert túlságosan el voltak foglalva egymással. Beleszagol a párnába, arcára elégedett vigyor ül ki. Mint valami tudatmódosító szer, úgy hatol agyába az illat. Édes drog, ami függővé tette egyetlen éjszaka alatt, és amelyről soha többé nem akar leszokni.

A lány pucéran, törölközőbe csavart hajjal tér vissza a hálószobába, mosolyogva bújik oda a fiúhoz. Megcsókolja, aztán mélyen a szemébe néz.

– Júlia vagyok. Kérsz egy kávét?

Kapás Tibor, 2019. október

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Nyilvánvaló hülyeségnek ígérkezett az ötletem, számomra azonban csak akkor vált világossá mindez, amikor megérkeztem a Domb lábánál felállított kivetítőhöz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy várakozásaim ellenére itt sem botlottam bele szingli lányokba, hiszen rajtam kívül senki nem jött el magányosan hullócsillagokat lesni, pláne a Perseidákat. Legalább hamar eldőlt, hogy ma éjjel sem lesz csajozás.

Könnyed beletörődéssel terítettem le egy szimpatikus társaság mellé a kockásnak csúfolt, valójában négyzetrácsos plédemet. Amint lehuppantam, a kopott szöveten keresztül azonnal beleszúródott a fenekembe egy hegyes szárú gyommaradvány, csinos kis lyukat fúrva ezzel a rövidnadrágomba, amin még néhány csepp vér is foltot hagyott. Lábaimhoz állítottam a megpakolt hátizsákomat, és mintha lopott aranyrudakat rejtegettem volna benne, úgy simogattam óvatosan az oldalát, pedig mindössze a behűtött söreim meglétét ellenőriztem, amikkel az estére készültem. Bár végignézve a közönségen, nagyon úgy festett a dolog, hogy nem lesz kivel megosztanom őket. Kisgyermekes családok, egymásba gabalyodott korombeli párocskák, ősz hajú asszonyok és úriemberek gyűrűjében kezdődött el a rendezvény, pontban nyolc órakor.

Ránk sötétedett, mire a fárasztóan erőltetett humorú előadónk az Apollo 11-ről és az űrkutatás jövőjéről szóló ismeretterjesztésének végére ért. A hervatag taps után felkerekedett a tömeg, és együtt indultunk el a Domb tetejére. Alföldi városkánkban minden nagyobbacska homokbuckát hegynek hívott a népnyelv. A Domb azonban tényleg hegyként magasodott a határtalan síkság fölé, mégis ezt a nevet kapta a helyiektől. A vándorló sokaság nyomában haladtam a domboldalon spirálisan feltekeredő aszfaltúton. Rémisztően meredeknek tűnt. Úgy éreztem magam, mint Frodó A Gyűrűk Urában, ahogy Mordorban baktatott felfelé a Végzet Hegyére.

Odafent gyönyörű látvány fogadott. Minden, ami az elmúlt huszonhét évemben történt velem, alattam terült el a város lámpafényei által megjelölve. Ujjammal rá tudtam bökni az emlékeim színhelyeire. Oda jártam gimibe, amott lettem szerelmes, arrafele sokat csavarogtam és iszogattam a barátaimmal, erre az első munkahelyem volt, az pedig ott a ház, ahol mindig is éltem. Mintha az idő a megfoghatatlan relativitásból egy jól áttekinthető terepasztalra költözött volna.

Földöntúli zene basszusa rántott vissza a jelenbe. Meglepett, hogy fiatalok százai táboroztak le már jóval előttünk a dombtetőn. Csak a szerencsén múlt, hogy nem estem orra a csupasz lábszárakban, és nem rúgtam oldalba senkit a félhomályban, miközben egy takarónyi szabad helyet kerestem a csillagok alatt. Követtem a dallamok forrását, és végül két óriási hangszórónál kötöttem ki. A finnyásabbak elkerülték a mélyen dübörgő tornyokat, engem azonban különös vonzalom fűzött a pszichedelikus ritmusokhoz, és az innen áradó zene a szívemnek kedves húrokat pendítette meg bennem.

A pokrócomon eldőlve kényelembe helyeztem magam, és kibontottam az első, nem túl hideg sörömet. A horizonton felbukkanó és egyre magasabbra kúszó telihold hívatlan vendégként rondított bele a meghitt Perseida-vadászatba. Elég sötét volt ahhoz, hogy a fekete emberalakok között egyetlen arcot se lehessen felismerni, ugyanakkor bosszantóan világos is, ami igencsak megnehezítette a hullócsillagok észlelését.

A második, immár langyos italomat kortyolgattam, teljesen átadtam magam a hangulatnak. Spontán fesztivál alakult ki, szólt a zene, a fiatalok szórakoztatták egymást, jól kivehetően szisszentek a sörök és cuppantak a borosüvegek dugói. Pár méterrel arrébb egy bácsika kiáltása hallatszott: – Fél óra büfé! – Azután kinyitotta a rögtönzött pult mellé állított hűtőszekrény ajtaját, ami gammakitöréssel felérő sugárnyalábjával vágott utat a kozmikus térbe. Akár a lepkék az utcai lámpa fényére, úgy rajzottak köré az emberek.

Lassan elhalt a zene, az előadónk pedig belekezdett a különféle csillagképek és bolygók magyarázásába. Darth Vader nem hadonászott úgy a fénykardjával, ahogy ez a pasas mutogatott a lézerrel. A szemem sarkából felfedeztem egy csajszit, tőlem jobbra ült. Amennyire az elmosódott alakjából meg tudtam állapítani, átkulcsolt térdekkel kuporgott egyedül a szűz fűben. Alighanem meg kellett volna tapogatnom ahhoz, hogy eldönthessem, bejön-e nekem. Szüntelenül őt bámultam, talán túlságosan is feltűnően nyújtogattam irányába a nyakamat.

Kicsit szégyenkeztem emiatt. Magányosan üldögéltem egy, az indokoltnál sokkal nagyobb pléden, és iszogattam a meleg söreimet. Igazán megoszthattam volna ezeket valakivel, mondjuk ezzel a lánnyal. Miközben elmélyülten elmélkedtem, a kisasszonynak valószínűleg nem volt türelme kivárni, amíg döntésre jutok önmagammal önmagamról, így hát fogta magát, felpattant, és határozott léptekkel eltűnt a sötétben. Sebaj, így legalább több pia maradt nekem.

Az okostelefonok vakító kijelzői lehozták a csillagokat az égről közénk, a dombtetőre. Kénytelen voltam kigúvadt szemekkel figyelni a Perseidákat. Megjelent egy fényes csík, majd egy újabb követte. Amott egy harmadik húzott el felettünk. Minden hullócsillagot hangos üdvrivalgással, tapssal és füttyszóval köszöntöttek azok, akik nem vesztek el az üzenetküldő alkalmazások pittyegéseiben.

Alacsonyan szálltak a kívánságok egy-egy száguldó tűzgömb láttán. Lángoló ívvel ragyogták be a lelkek rejtett zugait, azután kihunytak, még mielőtt kitudódhattak volna. Gyerekes babona, amelynek mindenki rabja volt, és nem múlhatott el egyetlen hullócsillag sem nélkülük. Akadtak, akik szerelmet, gyógyulást, több pénzt vagy felszabadító bűnbocsánatot reméltek. Mások babára, családra, jeles vagy legalább elégséges bizonyítványra vágytak.

Ezúttal nem áhítoztam semmire. Nem mintha eddig is bármelyik poros szikladarab az óhajaim teljesítésének hevében égett volna el a légkörben. Rengeteg kívánság tülekedett a dombtetőn megvalósulásra várva, de túl kevésnek bizonyult a hullócsillag, ezért inkább átadtam a lehetőséget azoknak, akiknek nagyobb szükségük volt rá.

A fülledt nyári szellőben már érezni lehetett a hajnali vihar közeledtét. Elmúlt éjfél, a söreim is elfogytak, ritkulni kezdett a tömeg. Vállamra vettem a hátizsákomat, és lefelé indultam a Dombról, hogy megkeressem a Göncölszekeremet, amit valahol odalent a sötétben lakatoltam le.

Kapás Tibor, 2019. szeptember

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Anita csuromvizesen lépett a lakásba, mérgesen csapta be maga mögött az ajtót. Hiába indult haza időben az édesanyja születésnapi bulijáról, az érkező nyári zivatar rövidesen utolérte. Az előszobában sietve hozzáfogott lehámozni magáról az átázott ruháit, már félig kigombolta az ingét, amikor a fenekénél halkan, de mégis érezhetően zúgni kezdett a farmernadrágja. A frász kerülgette a bugyuta csengőhangoktól és hangjelzésektől, olyannyira, hogy nemcsak a hívásokat és az értesítéseket, hanem még a reggeli ébresztőt is rezgőre állította a telefonján.

Biztosan anyám hív már megint. Nem volt elég neki az egész délután, amit együtt töltöttünk, méltatlankodott, azután kihúzta a mobilját a farzsebéből, de legnagyobb meglepetésére nyoma sem volt hívásnak a kijelzőn. Senkitől. Nem értette, mi történt, hiszen bőrének minden sejtjében érezte a semmi mással össze nem téveszthető, jellegzetes vibrálást. Végül arra a következtetésre jutott, hogy talán csak beázott, és az esővíztől meghülyült az ócska kütyü. Le is rakta a cipősszekrény tetejére száradni.

Eközben odakint hevesen cikáztak a villámok, szinte beleremegtek a mennydörgésbe a falak. Úgy tűnt, a vihar lehorgonyzott Anita lakása felett, és esze ágában sem volt továbbállni. A fiatal nő, immár minden ruhadarabjától megszabadulva, pucéran forgolódott a konyhában, ám hamar elment a kedve a főzőcskézéstől, inkább a hűtőben talált harapnivalóból vacsorázott meg. Jóízűen falatozott, még annak ellenére is, hogy a mikrohullámú sütő csak foltokban melegítette fel az ételt, aminek egyes részei így hidegek maradtak.

Éppen egy kenyérszelettel törölgette ki a tányérját, amikor mélyen búgó hangra lett figyelmes. Nyilván az irodából keresnek. Hihetetlen, hogy nem tudnak meglenni nélkülem egy fél napig sem, mérgelődött teli szájjal. Pedig elkéredzkedett a főnökétől, és a projekt minden részletét ezerszer átbeszélte már a kolléganőivel, azok persze elszúrtak valamit az estébe nyúló túlórázás során. Csakis erről lehet szó, húzta fel magát. Nem bírta tovább, dühösen felpattant a konyhaasztaltól, és a cipősszekrényhez rohant, a telefon azonban ugyanúgy hevert rajta, ahogy nemrég otthagyta. Nem jelzett sem bejövő hívást, sem üzenetet. A fiatal nő megkönnyebbülten sóhajtott, de nagyon szégyellte a dolgot, ezért elhatározta, hogy forró zuhannyal nyugtatja le a feszült idegeit. Ám előtte még kiposztolta Facebookra azt a cuki képet, amit a születésnapi bulin készített.

Áthatolhatatlan gőz töltötte be a fürdőszobát, a sűrű cseppekben hulló víz békés zuhogása elnyomta az égbolt haragos zengését. Anita a kedvenc dalait dúdolta, miközben testének formás domborulatain kíváncsian csordogált le a hófehér hab. Egyszer csak erős rezgést érzett a bőrén, ösztönösen a combjához kapott, mintha a mobiljáért nyúlt volna, de rögtön ráeszmélt a helyzet képtelenségére. Abban a másodpercben megfogadta, hogy felülkerekedik a viszolygásán, és mégiscsak beállít a telefonján egy vállalható csengőhangot.

Szőkésbarna fürtjei még nedvesek voltak, amikor hirtelen elnémult a hajszárító, és elsötétült a lakás. Káromkodva tekerte maga köré a törölközőt, majd a nappali ablakához botorkált, remélte, hogy azon keresztül megpillanthatja az áramszünet okát. Ám az utcák és a szomszédos háztömbök ugyancsak feketén szomorkodtak, a környékbeli fák pedig ijesztő óriásokká változtak, akik a villámok fényében fenyegetően nyújtózkodtak a fiatal nő felé.

Anita ismét összerezzent. A zúgást ezúttal fényjelenség is kísérte. A szeme sarkából kékes derengést látott kiszűrődni az előszobából. Óvatosan megközelítette a cipősszekrényt, azután kezébe vette a mobilját. Egy értesítés fogadta a kijelzőn, miszerint valaki hozzászólt a képéhez a közösségi oldalon. Ahogy megnyitotta az alkalmazást, elé tárult a fotó, amin egy ősz hajú asszony egy piros masnival átkötött tacskót szorongat a karjaiban kényszeredetten mosolyogva, hetvenes számmal díszített színes léggömbök társaságában. A kép alatt az édesanyja megjegyzése virított:

Köszönöm az ajándékot, kislányom, de egy unokának azért jobban örültem volna!

Kapás Tibor, 2021. június

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Forró a levegő az aszfalt felett. Szűnni nem akaró hőhullám perzseli a májust. Délelőtt tizenegy fele járhat az idő, a körút egy percre sem áll meg. Pirosra vált a jelzőlámpa, de ez nem hatja meg az autósokat. A bátrabbak az „aki fékez, veszít” elvét követve még lendületesen behajtanak a kereszteződésbe. A vesztesek pedig szépen felsorakoznak a napon olvadozni. A gumiabroncsok úgy tapadnak a felhevült úttesthez, akár a rágógumi. A zöldre váró kocsik között szakadt ruhás férfiak kínálgatják az újságot. A sofőrök vérmérséklettől és testhőmérséklettől függően le- vagy inkább felhúzzák az ablakot.

Tisztességben megőszült asszonyok tisztességesen megizzadva lesik a buszt. Fonott kosaraikban kókadoznak már a piacon vásárolt zöldségek. A közeli gimnáziumban éppen kicsengetnek az óráról. Ujjongó diákok szabadulnak ki a kopár iskolaudvarra egy rövid szünet erejéig, hogy a szaunának is beillő tanterem agyzsibbasztó levegőjét egy fokkal frissebbre és élhetőbbre cseréljék. Az út túloldalán, az iskolával szemközti téren, bekerített virágoskert vív elkeseredett harcot a hőséggel. A tér közepén, égig érő oszlopon, kitárt karú Szűz Mária-szobor tekint le az utca népére. Arcán izzadságcseppek peregnek le. Errefelé nem könnyeznek a Mária-szobrok, inkább verejtékeznek. Pedig volna miért könnyezniük. Kisteherautó érkezik. Fél tucat közmunkás fekszik be az egyik fa alá enyhelyet keresve az árnyékban. Rögtönzött ebédként szendvicseket csomagolnak ki, erőt gyűjtenek a fűnyíráshoz.

Megmozdul a levegő, orrfacsaró bűzt hoz magával. Csak az nem érzi, aki nem él. Egy pirosnál rostokoló autós kipöcköli a csikket az aszfaltra, majd sietősen felhúzza az ablakot, inkább odabent fújja ki a füstöt. A buszmegállóban ácsorgó asszonyok zsebkendőt szorítanak az arcukhoz, közben egymástól kérdezgetik, honnan jöhet ez az irtózatos bűz. Egyesek legyintenek, és a mostanában sűrűn előforduló trágyaszagra kenik a dolgot, mások csatornaszaggal azonosítják az élményt.

– Dögszag az! – jelenti ki valaki. Egy asszony – önfeledt nevetés közepette – férjeura lábszagát véli felfedezni a levegőben. Végül egyetértésre jutnak abban, hogy bizonyára csak a Szűzanya tudná megmondani a bűz forrását, de mindegy is, mert már egy hete lehet érezni a tér környékén. Lassan hozzászokik mindenki.

Régi polgári ház ablaka záródik erélyesen, még a redőnyt is lehúzzák. Kisvártatva Icuka néni tépi fel az utcára nyíló ajtót, és ordibálva teszi közzé nemtetszését a szagokkal kapcsolatban. Választékos káromkodások és szitokszavak kíséretében nyomatékosítja mondandóját, miszerint nem állapot, hogy rendszeresen a térre, az ablaka alá járnak könnyíteni a csövesek és a kutyasétáltatók. Miután kidühöngi magát, az ajtóból még egyszer visszafordul, és öklét rázva a városháza irányába kiabál:

– Ejj, na megálljatok, ti rohadékok!

Delet ütnek a város templomtornyai. A körút nem csendesedik, sőt most éled fel igazán. Autósok, gyalogosok és biciklisták értelmezik újra a KRESZ elsőbbségadásra vonatkozó szabályait. Ki vagy, ha éhes vagy? – kérdezi az út melletti óriásplakát. Aki csak teheti, ellenszert keres a korgó gyomrára az ebédidőben. Kosztümös titkárnők tipegnek ki a hivatalból, vihorászva veszik célba a szomszédos kávézót. Türelmetlen pizzafutár dudálja le az útról a fogalmatlanul kóválygó tanulóautót. Az anyósülésen terpeszkedő, láthatóan jóllakott oktató higgadtan mutatja fel középső ujját a futárnak, javasolva, hogy mit és hova nyomkodjon.

A sarki gyorsétteremből huszonéves srác lép ki, rogyásig pakolt hamburgert majszol, szakállán mustár csorog le. A falatot azonban már nem tudja lenyelni, ösztönösen öklendezni kezd, ahogy a pokoli bűz az orrán keresztül a szájába hatol, és összekeveredik a hamburger ízével. A téren egy anyuka határozott mozdulattal fordítja meg a babakocsit, és sietősen tolja az ellenkező irányba. Közben tárcsáz egy számot, és amennyire ki lehet venni a hangjából, dühösen von kérdőre egy illetékest a bűz miatt a vonal másik végén. Eközben a fa árnyékából lassan feltápászkodnak a közmunkások. Megfogják a szerszámaikat, és hozzálátnak, amihez hozzá kell látniuk.

Zümmögnek a fűkaszák, szorgos kezek tövestől tépik ki a gyomokat a földből. A forgalom halad a saját ütemében, dudálások, fékcsikorgások hallatszanak. Feltámad a szél, és átfúj az úttesten egy üres nejlonzacskót. Mondhatni, zajlik az élet.

Csakhogy az élet zajlását hirtelen vérfagyasztó sikoly akasztja meg. Mélyről feltörő jajveszékelés, ami túlharsogja a körút zsongását. Aki arra jár, mind a hang irányába fordítja a fejét. Egy asszony őrjöngve rohan ki a világból. Elhallgatnak a fűkaszák. Közmunkásokból és járókelőkből álló tömeg gyűlik össze a téren. Percekkel később szirénázó rendőrautó érkezik a helyszínre. A tányérsapkások biztosítják a terepet, és hátrébb tessékelik a kíváncsiskodókat. Befut egy mentőautó is. A mentősök keresztülfurakodnak az egyre növekvő csődületen. Ám sietni már felesleges.

Orrukkal az ég felé meredező bakancsok látszanak ki a magas fűből. Gazdájuk hetek óta fekszik a Mária-szobor tövében. A szerencsétlen arca felismerhetetlen, férgek és kukacok mászkálnak minden nyílásában. Legyek lepik az oszlásnak indult testét, ami förtelmes hullaszagot áraszt magából. Öltözete alapján középkorú, hajléktalan férfi lehet. Talán nemrég még itt árulta az újságot a kocsisorok között, és a bámészkodó sokaságból néhányan beszéltek is vele. Hogy mi a neve? Van-e családja vagy bárki, akit értesíteni lehet? Akad-e egyáltalán valaki, akinek hiányozni fog, aki emlékszik majd rá? Mindenesetre nem nagyon keresték. Pedig végig itt volt az elmúlt hetekben, mégsem tűnt fel senkinek. Nem mozdult ő innen sehova.

Megjön a hullaszállító kocsi. Párat még villan a vaku, aztán felhúzzák a fekete zsák cipzárját. Egy fiatal rendőr halántékán düllednek az erek, indulatosan terelgeti az emberáradatot. Záródik az ajtó a hullaszállítón, a rendőrautó vezetésével távozik a konvoj. A bűzzel együtt lassan eloszlik a tömeg is. Ismét felzúgnak a fűkaszák, repül a fűnyesedék. Kisgyermekes anyukák és kutyasétáltató párok veszik birtokba a teret. Becsengetnek a gimnáziumban a következő órára. Icuka néni sepregeti a járdát a portája előtt. Koromfelhőt eregetve indul el az öreg Ikarus a megállóból. A Mária-szobor arcán egy könnycsepp csordul le.

Kapás Tibor, 2020. szeptember

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Történt egyszer, hogy eldugult a vécé a földszinten. Nem sokkal később az emeleten lévő is ugyanígy járt, utána a fürdőkád, majd a zuhanyzó következett a sorban. A kétségbeesett pumpálások és a méregdrága lefolyótisztító vegyszerek nem eredményeztek tartós javulást. Úgy tűnt, mindörökre megmakacsolta magát a főként hajból és szőrből álló, hatalmasra duzzadt csomó, ami kérlelhetetlenül elakadt valahol abban a csőben, amely az udvaron keresztül továbbítja a házból érkező végtermékeket az utcai csatornába.

Nagy küzdelmek árán sikerült csak megszüntetni a dugulást. A megkövesedett mosópor és a változatos salakanyagok azonban olyannyira leszűkítették az áramlás keresztmetszetét, hogy idő kérdése volt csupán egy újabb elzáródás kialakulása. Teljes hosszában menthetetlennek bizonyult a cső, kénytelen voltam kicserélni az egészet az elejétől a végéig. Egy szombat reggelen hozzáláttam hát a feladathoz, kiástam a régi vezetéket, majd újat fektettem a helyére.

Szennyvízcsövek esetében a lejtés mértéke kulcsfontosságú. Ha túl nagy, a folyadék egyszerűen kiszalad a szilárd hordalék alól. Ha túl kicsi, akkor viszont feltorlódik minden, amitől egyébként szabadulni szeretnénk. Ám létezik egy optimális tartomány, amin belül nyugodtan végezheti az ember a dolgát, nem kell eltömődéstől tartania.

Az új csővezeték narancssárga óriáskígyóként tekergett a mély és keskeny árokban, türelmetlenül várta, hogy beállítsam a lejtését. Átkutattam a pincét az utolsó sarokig, de csak egy ütött-kopott vízmértéket találtam, aminek mindkét oldalán filctollal felírt utasítások virítottak: Csal! Így nem jó! Fordítsd meg!, valamint Így jó! Elmosolyodtam, megboldogult apám egykori szerszámát tartottam a kezemben.

Habár kissé bizalmatlan voltam a sárgászöld libella pontosságát illetően, nem tudtam rávenni magam arra, hogy elkocsikázzak a legközelebbi barkácsboltig, így beértem ezzel. A lehetőségekhez képest igyekeztem precízen szintezni a csővezeték minden méterét. Egy kevés földet kivettem alóla, vagy éppen betettem alá, újra meg újra ellenőriztem a lejtést, és mindezt addig ismételtem, amíg a kis buborék a megfelelő helyzetbe nem került.

Egész nap egyedül dolgoztam, mégsem voltam magányos. Néha úgy éreztem, apám velem együtt fogja a vízmértéket. Felidéztem emlékeimben az alakját, ahogy a kantáros nadrágjában tesz-vesz a ház körül, miközben a fiait tanítja a munka szeretetére és az élet fontos dolgaira. Szinte hallottam, amint rám szól: Nem jól tartod, fiam! Fordítsd meg! Látod? Most jó!

A szintezéssel töltött órák során ez az egyszerű eszköz teljesen átlényegült. Többé nemcsak az volt a feladata, hogy a célszerszám szerepét betöltse, hanem immár időgépként működött. Hidat képezett a múlt és a jelen között. Apám fogta az egyik végét, én pedig a másikat.

Ha ez a viharvert vízmérték képes lett volna beszélni, egy igazságtalanul rövid élet élményekben gazdag történetét mesélte volna el. Akit nem kötöttek hozzá emlékek egy szeretett édesapáról, az csak egy ócska fémdarabot látott benne, ami leginkább a kukába kívánkozott. Számomra azonban minden alkalom, amikor a kezembe vettem, egy újabb találkozást jelentett rég elhunyt apámmal. Mintha csak egy fényképalbumot lapozgattam volna.

Besötétedett mire elkészültünk. Igazi csapatmunkában volt részem, minden percért megérte. A szintezés kiválóan sikerült, a cső végre ideális lejtéssel rendelkezett. Izgatottan húztam le a vécéket, leengedtem a kádat, és folyattam a zuhanyzót. Akadálytalanul ömlött belőlük a víz, és megállíthatatlanul száguldott az új vezetékben az utcai csatornába. Elégedetten mosolyogtunk egymásra apámmal.

Azóta persze beszereztem egy modernebb vízmértéket, de az öreg szerszámot sem felejtettem el. Kitüntetett helyet kapott a pincében a polcon, közvetlenül az új mellett. Annak oldalait pedig már én firkáltam össze.

Kapás Tibor, 2024. május

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Sok éve már annak, hogy azon a bizonyos szombat délelőttön a forró május égető lehelete utat tört magának a kórház hűvös falain keresztül. Patakokban csörgedezett a verejték a hátamon, amikor meglegyintette arcomat a jeges fuvallat, amit a halál angyala keltett, miközben az áldozatát keresve elvonult előttem.

A nővérpult mellé telepedtünk le, látogatásra jöttünk apámhoz. Megfontoltan fészkelődtem a kényelmetlen széken, egy kilazult csavar miatt ugyanis rémesen nyikorgott alattam, igyekeztem hát elkerülni, hogy egy óvatlan mozdulat következtében fenékkel a padlón kössek ki.

Az orvosra vártunk, éppen vizitelt az osztályon. Anyám mindenáron beszélni akart vele, hogy megtudjunk valamit apám állapotáról. Szótlanul számoltam a perceket, mialatt étellel és mindenféle személyes holmival tömött szatyrot szorongattam a lábaim között. Biztos voltam benne, hogy apám értékelni fogja a csomagot, de legfőképp nekünk örül majd.

Egyre türelmetlenebbül feszengtem, egyszerűen ki nem állhattam a kórházi légkört. Ilyenkor gyakran eszembe jutottak azok a barátaim és ismerőseim, akik az egészségügyi pályát választották hivatásul. Minden tiszteletem az övék volt, hiszen bennük kialakult valamiféle immunitás, ami belőlem egyértelműen hiányzott. Rendszeresen eluralkodott rajtam az idegességgel kevert émelygés, amikor az utam a kórházba vezetett, és ez alkalommal sem történt másként. Izzadó tenyeremet a nadrágom szárába törölgettem.

Még kórházi mércével mérve is lassan telt az idő. Aztán hirtelen kinyílt egy ajtó, és egyszerre moccantunk meg anyámmal, hátha a doktor úr az. Csalódnunk kellett, mert csak egy meglehetősen szikkadt öregember dugta ki a fejét a folyosóra. Komótosan pakolgatta egymás után a lábait, még az ajtót sem csukta be a háta mögött. Gurulós állványt tolt maga előtt, amelyen folyadékkal teli tasak himbálózott. Úgy tett, mintha lopakodna, de nála feltűnőbb jelenség nemigen akadt arrafelé.

Alaposan szemügyre vettem a bácsikát, miközben a műanyag papucsában elcsoszogott előttem. Nem nézett se jobbra, se balra, tudomást sem vett a külvilágról. Csontsoványra fogyott testén harangként kongott a hálóing. Arcára az a fajta fásult közöny ült ki, amit mindenki magára ölt, aki élete utolsó csatáját készül megvívni.

Az idős beteg jócskán elhagyott már minket, éppen a lift irányába tartott, amikor a pultban kotorászó fiatal nővér erélyesen utánaszólt:

– Hová lesz a séta, Kovács bácsi?

A gurulós állvány gazdája azonban nem jött zavarba, a legnagyobb természetességgel felelt a kérdésre:

– Haza.

Mind meglepődtünk a válaszon. Némi kínos csendet követően a felháborodott nővérke irgalmatlan leteremtésbe kezdett.

– Még hogy haza! Mégis mit képzel, Kovács bácsi? Forduljon csak vissza azonnal, és haladjon befelé a szobájába! A doktor úr világosan megparancsolta magának, hogy feküdjön – zengett a dorgálástól a folyosó.

Az öregember ekkor megállt, és a pultra tekintve megkísérelte csillapítani a rázúduló indulatot.

– Vicceltem, aranyom. Csak az udvarra szeretnék lemenni, hogy levegőzzek egy kicsit. Igazán jólesne – alkudozott.

Ám a túlbuzgó nővér egyáltalán nem értékelte Kovács bácsi sajátos humorát.

– Viccelődni van esze, ugye? De betartani a szabályokat már nincs? Ha nem kapom rajta, és maga eltűnik, engem vesznek elő! – folytatódott a kioktatás.

Az idős úr most már egész testével a nővér felé fordult, és mélyen a szemébe nézve ennyit mondott:

– Kedveském! Addig jó, amíg viccelődöm. Addig van remény. Ha már nem viccelődöm, akkor halott vagyok.

Ezután anyámra és rám pillantott. Arcán csibészes mosolyra váltott, még kacsintott is egyet, majd senkivel sem törődve újra elindult a lift irányába. A nővérke még dühöngött magában egy darabig, aztán ráhagyta az öregre a dolgot.

Leforrázva ültem a széken, próbáltam megemészteni a hallottakat. Egyáltalán nem számítottam erre. Elillant belőlem az idegesség, és csak a bácsika szavaira tudtam gondolni. Bizonyára félreismertem őt, hiszen amit én beletörődő fásultságnak véltem látni az arcán, amögött valójában az állhatatos bizakodás rejtőzött: még nem adta fel a harcot. Fél lábbal a sírban, azon az osztályon, ahonnan csak kevesen tértek vissza a szeretteik közé, Kovács bácsi a halál képébe röhögött.

Az ő mondatait kellett hallanom, az ő szavaira volt szükségem abban a szent pillanatban. Mintha átbillent volna bennem egy kapcsoló: szomjazni kezdtem az öregember élni akarását. Zsenge férfiként egészen addig gondolni sem mertem az elmúlásra, és mindent elkövettem azért, hogy ne kelljen szembenéznem a halandóságommal. Nem láttam el a létezésem határáig, így a vészesen fogyatkozó időmről sem vettem tudomást. Sosem volt veszélyben az életem, ezért nem is értékeltem igazán. Számomra a lét volt természetes, a nemlét pedig természetellenes.

Azt is megértettem, hogy hiába temettem mélyre az érzést magamban, valójában a tudatalattimból felszivárgó halálfélelmem öltött alakot a szorongásomban minden egyes alkalommal, amikor kórházban jártam. Be kellett látnom, hogy még sohasem ragaszkodtam úgy az életemhez, ahogy az öregember kapaszkodott a sajátjába. A halál árnyékában még a súlyos küzdelmekkel teli létezés is vonzóvá vált. Mindezek fényében egészen más megvilágításba kerültek a korábbi megpróbáltatásaim. Ideje volt, hogy felülvizsgáljam a hozzáállásomat az életemhez, és átértékeljem benne a fontossági sorrendet.

Ekkor kinyílt apám szobájának ajtaja, az orvos lépett ki rajta. Felpattantunk a székről, az immár száraz tenyeremet ösztönösen a nadrágomba dörgöltem. A doktor úr szimpatikusnak tűnt, kezet ráztunk, a jókedve átragadt ránk. Türelmet kért tőlem, majd félrehívta anyámat.

Amíg ők ketten beszélgettek, pár lépést tettem a nővérpult felé. Láttam, ahogy Kovács bácsi a felvonó előtt álldogált. Talán túljárt mindnyájunk eszén, és tényleg úgy döntött, hogy hazamegy. A halál angyala azonban váratlanul előbújt egy sötét sarokból, és az öregember mellett termett. A hóna alá nyúlt, és hagyta, hogy a megfáradt test rátámaszkodjon. Együtt léptek be a liftbe, az ajtó pedig rövidesen bezáródott mögöttük. Hogy lefelé, vagy felfelé vitt az útjuk, számomra sosem derült ki. A bácsika távozott, de a szavai itt maradtak, és azóta is visszhangzanak a fejemben.

Kapás Tibor, 2020. augusztus

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Matrac

Utolsóként költöztem be a kollégiumba, a szobámban három ágy már foglalt volt, csak a negyedik maradt üresen, még matrac sem volt benne.

Feküdni márpedig kellett valamin. Hamar megtaláltam a gondnokot az alagsorban, aki azonban nem volt hajlandó foglalkozni velem, mogorván elzavart.

Remegő hangon hívtam fel apámat, aki megnyugtatott, hogy ezekkel a pesti népekkel másképpen kell beszélni. A tanácsára egy szatyornyi dobozos sörrel tértem vissza a gondnokhoz, aki ezúttal készségesen segített kiválasztani a legkényelmesebb matracot a kupacból.

Miután felcipeltük a szobámba, azzal köszönt el tőlem a fickó, hogy most már ismerjük egymást, nyugodtan keressem máskor is.

Tizenhat láb

Egy őszi napon a kollégium harmadik emeletén lévő szobába betoppant a negyedik lakótárs, kezében az ötödikkel. Letette az átlátszó terráriumot az ágyam végénél álló íróasztalára, majd kijelentette, hogy a háziállata ezentúl velünk fog élni. Így költözött egy hatalmas madárpók a lábaim közvetlen közelébe.

Az éjszakai villamosok szüntelenül zakatoltak odalent az utcán, az álmatlan forgolódásaim közepette pedig egy kábel tekeredett a lábfejemre. Véletlenül megrántottam, jött vele a terrárium is.

Elkaptam, mielőtt az ágyamba zuhant volna, de a sötétben nem láttam benne a bestiát. A félelemtől reszketve reggelig rejtőzködtem a takaróm alatt.

Borrupció

A félév végén bukásra álltam géptanból. Hiába kilincseltem a tanár úrnál a kettesért, csak nem akart görbülni az a jegy.

Otthon anyám sírt, apám szitkozódott. Aztán kitaláltak valamit.

Nem sokkal később ismét úton voltam a tanár úrhoz, ezúttal azonban a táskám mélyén egy üveg, jó minőségű bor lapult. Az irodájában hamar rákényszerültem, hogy jobb belátásra bírjam, ezért átnyújtottam neki az italt.

A tanár úr vakarta a fejét egy darabig, végül arra jutott, hogy mivel úgyis beírja nekem az elégtelent, így nyugodtan elfogadhatja az ajándékot, nem vádolhatja senki korrupcióval.

Nehéz szívvel és üres táskával szálltam fel a vonatra a Nyugatiban.

Pofon utca

Vidékről költöztem fel a tizenegyedik kerületi albérletbe. Meglehetősen elveszettnek éreztem magam, ezért elfogadtam egy fővárosban élő hölgyismerősöm felajánlását, miszerint szívesen körbevezet a környéken.

A lakásánál találkoztunk kora délután, együtt indultunk felfedezni a várost. Még fent volt a nap, amikor a sétánk során egyszer csak annak az épületnek a kapuja előtt haladtunk el, ahol az albérletem volt. Megemlítettem a lánynak, hogy ha van hozzá kedve, akkor boldogan megmutatom neki belülről is a hajlékomat. Erre válaszul lekevert nekem egy hatalmas pofont, majd faképnél hagyott.

Bár már rég elköltöztem onnan, a Pofon utca emléke még mindig fáj az arcomon.

Kapás Tibor, 2021. szeptember

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

– Ez egy nagy nulla! – üvöltötte a főnökasszony, miközben egy súlyos mappát ejtett Nóra orra elé. – Csináld újra! Reggelre az asztalomon legyen!

– Úgy lesz, megígérem – hadarta a fiatal nő lesütött szemekkel.

– Szedd össze magad! Tele van a fiókom önéletrajzokkal, bármikor találok másik embert a helyedre – fenyegetőzött élet és halál úrnője.

Nóra csak akkor mert újra felnézni, amikor a főnökasszony továbbállt. A jelenet láttán a kolléganők persze ismét összesúgtak a háta mögött, szokás szerint beindult a rosszindulatú pletykázás és a kárörvendő nevetgélés.

– Kérhetnék tőled egy kis segítséget? – fordult reménykedve a munkatársához. – Esetleg át tudnád nekem küldeni… – Kolléganője azonban kíméletlenül belefojtotta a szót.

– Még mit nem! Jó nagy szarban vagy, kisanyám. Engem hagyjál ki belőle! – tiltakozott, majd felpattant a monitor elől, és elment kávézgatni a bérszámfejtő csajokkal.

Fél négyet mutatott a falióra az irodában, Nóra máris késésben volt, csupán harminc perce maradt, hogy odaérjen az orvoshoz. Szégyellte magát, amiért annyiszor lemondta és áttetette az időpontot, ezúttal nem halogathatta tovább a vizsgálatot. Csakhogy ma különösen nehézkesen haladt a munkával, bárhogy igyekezett, nem ért a feladatai végére, ezért úgy döntött, a fennmaradókat inkább hazaviszi, és otthon fejezi be őket. Gyorsan a táskájába süllyesztette a céges laptopot, azután felkapta a vastag mappát, és lelépett az irodából.

A délutáni csúcsforgalom kellős közepébe csöppent, egyfolytában a karóráját nézte. Zalán kézműves szakköre ötig tart, addig mindenképpen le kell rendeznie az orvost, emlékeztette magát. Semmi esetre sem szerette volna megvárakoztatni a kisfiát.

– Fáradjon be, hölgyem! Deréktól felfelé vetkőzzön le, kérem! – fogadta az ősz hajú doki.

A törékeny fizikumú nő levette a felső ruháit, megigazította a melltartóját, és felült a vizsgálóágyra. A doktor úr fonendoszkópot akasztott a fülére, és meghallgatta a páciense tüdejét. Nóra összerezzent, ahogy a hideg fémkorong előbb a mellkasához, majd a hátához nyomódott. Nagyokat sóhajtott az orvosa utasítására. Ezután vérnyomásmérés következett.

– Kicsit magas – állapította meg a doktor úr. – Hogy érzi magát, kedves Nóra? Enyhültek a panaszai a legutóbbi találkozásunk óta? – érdeklődött, miközben leült az íróasztalához, hogy elmélyedjen a nő leleteiben.

– Nem igazán. Továbbra is rosszul alszom, erőtlen vagyok. A múlt héten kétszer is elájultam a munkahelyemen – sorolta Nóra gépiesen, amíg felöltözött. Az idős doki megigazította az orrán a szemüveget, és forgószékestől a nő felé fordult.

– Nézze, Nóra! Még a múltkori tüdőgyulladását sem heverte ki teljesen. Ha továbbra is ilyen feszült életmódot folytat, annak súlyos következményei lesznek az egészségére nézve. A leletei egyre rosszabbak, ön túl fiatal még ahhoz, hogy így legyengüljön a szervezete. Gondoljon a fiára! – összegezte intelmeit.

Nóra nem szólt semmit a doktor úr szavaira, csak megköszönte, hogy foglalkozott vele, és sietett tovább a dolgára.

Odakint eleredt az eső. Beült a piros, ütött-kopott kisautójába, elfordította a gyújtáskulcsot, erre a motor köhécselve beindult, de rövidesen leállt. Nórából ekkor kitört minden, amit addig elnyomott magában. A kormányra borulva vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Végtelenül kilátástalannak érezte a helyzetét. Kimondhatatlanul gyűlölte a félresiklott életét, ami felett egyre kevésbé volt hatalma. Pár perc múlva abbahagyta a sírást, letörölgette a könnyeit, majd miután sikerült működésre bírnia az autót, elindult az iskolába.

– Megint késtél! – vetette oda neki a kisfia köszönés helyett.

– Bocsáss meg, kincsem! Hidd el, siettem, ahogy csak tudtam! – mentegetőzött. – Milyen volt a szakkör? – terelte el a szót, és közben a visszapillantó tükörből figyelte, amint Zalán beköti a biztonsági övet.

– Uncsi – felelte lemondóan a kissrác. Nóra nem faggatta tovább.

Besötétedett, mire hazaértek. Amíg édesanyja vacsorát készített, addig Zalán leckét írt. A béke és a szeretet harmóniája lengte be apró lakásukat. A fiatal nő ebből táplálkozott, ebből töltekezett fel, hogy helyt tudjon állni a mindennapok küzdelmeiben. A kis kétfős családja jelentette számára a menedéket, ahova bármikor visszavonulhatott, és ahova nem tolakodhatott be sem a zsarnokoskodó főnökasszony, sem a munkahely fojtogató légköre. Anyatigrisként védte ennek a világnak a határait a külső támadásoktól. Az otthon falai között nem érezte gyengének magát.

Jókedvűen megvacsoráztak, nevettek a kollégákon, a tanárokon és az osztálytársakon. Tervezgették a hétvégét, várták a szép időt, hogy végre felmehessenek a hegyekbe túrázni. A vacsora után jött a fürdés, a fogmosás és a lefekvés. Nóra gondosan betakarta Zalánt a puha, meleg paplannal, hogy még véletlenül se bukkanhassanak ki alóla a pici lábujjai.

– Anya! Ideülsz mellém? – kérlelte a kisfia, mire ő odabújt hozzá. – Utálom a többieket, olyan hülye mindenki, nincs egy igazi barátom sem. Át akarok menni egy másik iskolába – fakadt ki Zalán szomorúan.

– Türelem, szívem! Nemsokára minden jóra fordul – nyugtatta az édesanyja.

– Azt mondtad, hogy otthagyod a munkahelyedet, és elköltözünk a mamáékhoz, náluk járhatok majd suliba – idézte fel a gyerkőc.

– Így is lesz, édesem. Megígértem neked, és be fogom tartani. De értsd meg, kérlek, hogy még egy kis ideig muszáj ezen a helyen dolgoznom! Mielőtt édesapád megbetegedett, hitelt vettünk fel a banktól az építkezésre. Rengeteg pénzbe került a gyógykezelése, és miután elment, mindenünk odalett. Nekem pedig kamatostól vissza kell fizetnem a tartozást a banknak. Itt nagyon jól keresek, és nincs már sok hátra a kölcsönből. Hamarosan új életet kezdhetünk – magyarázta Nóra a csillogó szempárnak, miközben a kócos fejecskét simogatta.

– Te nem fogsz meghalni, ugye? – súgta a kérdést édesanyja fülébe Zalán.

– Soha nem hagylak el, életem! – válaszolta neki elcsukló hangon Nóra. Ezután magához szorította kisfiát, és hatalmas puszit nyomott a homlokára.

Későre járt már, de még csak most kezdődött el az éjszakai műszak a fiatal nő számára. Reggelig végeznie kellett azzal a tekintélyes mennyiségű munkával, amit hazahozott. Erős kávét főzött, aztán leült a laptop elé. Teltek az órák, szaporodtak a színes diagramok és a kusza grafikonok, számok ezrei foglalták el helyüket a megfelelő cellákban a táblázatok hosszú soraiban és oszlopaiban.

Hajnalodott, amikor Nóra lecsukta a képernyőt. Hullafáradtan dőlt el a franciaágyon, átnyúlt a másik oldalra, de már senki sem szorította meg a kezét. Egy pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett családi fényképre. Önfeledt boldogságuk emléke még elevenen élt benne.

– Értetek végigcsinálom – suttogta, majd álomba sírta magát.

Kapás Tibor, 2019. november

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy kis visszatekintéssel! A Percekbe zárt történetek indulása óta huszonhat novellát és a maival együtt huszonhat Szavakon túl részt tettem közzé. Igazán komoly mennyiség, főleg annak, aki mostanában fedezi fel magának a munkásságomat, és úgy dönt, hogy nekiáll a legelejétől elolvasni az írásaimat. Nyugodtan szánjon rájuk pár napot, mert nem fog egyhamar végezni velük.

Ám nemcsak elolvasni, hanem megírni és szerkeszteni is jókora meló a történeteket. Minden, amivel a kedves olvasó ezen az oldalon találkozik, hosszú évek alkotói folyamatának gyümölcse, és még koránt sincs vége a novellák sorának. A legújabbat például néhány nappal ezelőtt írtam meg, de sok régebbi szöveg porosodik a fiókom mélyén is.

A Percekbe zárt történeteken belül a Szavakon túl című, publikált novellákhoz kapcsolódó sorozat viszont ezzel a mai bejegyzéssel véget ér. Ennek prózai oka van: rengeteg témát érintettem a történeteimben, amiket aztán alaposan kitárgyaltam a bejegyzésekben. Semmiképpen sem szeretnék a jövőben az önismétlés csapdájába esni, márpedig az engem érdeklő témákhoz mindig szívesen visszatérek a novelláimban, de még tovább ragozni őket újabb Szavakon túl részekben teljesen felesleges lenne. Az összes közérdeklődésre számot tartó gondolatomat kifejtettem már életről, halálról, szerelemről és minden emberi dologról. Akár úgy is fogalmazhatnék: „elmondatott minden, ami elmondható”, ahogyan az a Bonanza Banzai Elmondatott című dalának refrénjében is elhangzik.

Persze, akinek jó a memóriája, az még emlékezhet arra, hogy a Szavakon túl 13. részében megígértem, hogy a közeljövőben érkezik egy novellám, ami a hűtlenségről szól, és a hozzá kapcsolódó bejegyzésben részletesen körbe fogom járni a témát. Talán idővel majd megbocsájtják nekem a kedves olvasóim, hogy az a Szavakon túl rész már nem készül el soha.

Na nem azért, mert nincs mit írnom a hűtlenségről. Éppen ellenkezőleg, túlságosan sok mondanivalóm van. Csakhogy jobb a békesség, ennél megosztóbb téma ugyanis nem létezik a földön. Még Jézus Krisztus feltámadásának kérdésében is hamarabb dűlőre jutunk egymással, mint a megcsaláséban, hiszen mindenki rendíthetetlenül meg van győződve a saját igazáról, az is, aki elkövette, és az is, aki elszenvedte. Az ide vonatkozó gondolataimmal és véleményemmel csak a szokásosnál is jobban felbőszíteném az olvasóimat, aminek aztán végképp nem lenne semmi értelme.

A Szavakon túl sorozat azonban így is elérte a legfőbb célját. Leginkább azt akartam bizonyítani általa, hogy tőlem, vagyis egy élő, hús-vér ember képzeletéből származnak a történetek, nem pedig a mesterséges intelligencia hallucinálja őket. Ez sajnos ma már egyáltalán nem magától értetődő dolog. A legelső pillanattól kezdve vállalom az arcomat, a nevemet és a gondolataimat, ettől vagyok hiteles, és ez mindig így lesz a továbbiakban is.

A felszabaduló kapacitásomat és energiámat természetesen alkotó tevékenységre fordítom. Régóta tervezgetem ugyanis, hogy elindítom a Percekbe zárt történetek angol nyelvű változatát itt a Substacken, ami párhuzamosan fut majd a magyar oldallal. Ám ez komoly előkészületeket igényel részemről, rendesen meg kell ágyaznom neki, és ráfér egy kiadós olajozás a berozsdásodott angoltudásomra is. Bármennyire is rajongok a csodálatos anyanyelvemért, be kell látnom, hogy abban a stílusban és műfajban, amiben én magyarul alkotok, a növekedést tekintve közel van már az üvegplafon, és aligha fogom áttörni. Kár lenne tagadni, hogy a magyar nyelven olvasók száma meglehetősen korlátozott a Substacken, és nem valószínű, hogy a közeljövőben ez megváltozna.

Az elmúlt két évben a csúcsra járatott politikai propaganda teljesen elárasztotta a hazai közösségi médiát és a magyar híroldalakat, így aki egy csendes szigetre vágyott, az a Substackre menekült. Most viszont egyértelműen látszik, hogy amint megszűnt a féktelen agymosás, és újra élhetővé vált a többi felület, az olvasók elkezdtek visszatérni oda a könnyebben fogyasztható tartalmakért. Egy olyan trend bontakozik ki, amit kénytelen vagyok tudomásul venni. Mondhatni, egyre kevesebb az olvasó, hogy valamivel végre a novellámra is utaljak.

Angolul publikálva az írásokat kétségtelenül kinyílik a világ az ember előtt Substacken, ami végeredményben sokkal több olvasót és még több lehetőséget jelent számomra. Nagy hiba lenne nem élni vele. Addig azonban, ha további Szavakon túl részeket már nem is, de új novellákat változatlanul közzéteszek majd a Percekbe zárt történeteken. Azokból tehát nem lesz egyre kevesebb. A vasárnap érkező anyák napi novellám olvasása előtt például egy marék vérnyomáscsökkentőt ajánlok bevenni, mert ebben a történetben sem fogok kesztyűs kézzel bánni az olvasóim érzelmeivel. Elvégre az élet sem finomkodik velük, akkor én miért tenném?

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Időnként meglátogattam az én drága barátomat. Egyik alkalommal az ablaknál álltam a dolgozószobájában, a napsugarak szinte égették a bőrömet, mégis kirázott a hideg, ahogy őt figyeltem. Évek óta ütötte fáradhatatlanul a billentyűzetet azon az ősrégi írógépen, amelyen már megannyi csodás történet született, számomra azonban úgy tűnt, mintha ő maga eközben évtizedeket öregedett volna.

– Ismerek egy kiváló dokit – ajánlottam fel a segítségemet immár sokadjára.

– Nincs szükségem orvosra, se gyógyszerekre – tiltakozott újfent, és egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a papírlapról. Ilyenkor rendszerint azzal büntetett, hogy aznap már nem szólt hozzám többet. Nem mintha egyébként bárkinek is kereste volna a társaságát a házvezetőnőjén kívül, akit csak azért tűrt meg, mert főzött és mosott rá.

Magányos barátom ugyanis nem nősült meg, és gyerekei sem voltak. A régi cimborái pedig egyszerűen elfelejtették, ráadásul még a macskája is elhagyta. Egykor sokat küzdött a nők kegyeiért, de rengeteg csalódás érte, majd miután ajtót mutatott a harmadik menyasszonyának, úgy döntött, hogy csakis az írásnak fogad örök hűséget. A háta mögött magasodó végeláthatatlan könyvespolcok mind arról tanúskodtak, hogy komolyan vette az elhatározását.

– Pihenned kéne, így csak tönkreteszed magad – győzködtem, és bár nem vártam tőle érdemi reakciót, ezúttal mégis meglepett. Hirtelen félbehagyta az írást, és mélyen a szemembe nézve kijelentette:

– Ez a regény lesz életem fő műve. Akkor is befejezem, ha belehalok.

Jó pár dolog volt beakadva nála. Az egyik mániája például azon alapult, hogy a családjának férfitagjai idejekorán eltávoztak az élők sorából, ezért aztán ő sem számolt hosszú földi pályafutással. Bár irtóztam a gondolattól, sápadt arca, beesett szemei és csontsoványra fogyott teste őt látszottak igazolni. Aggódtam a lassan elsorvadó barátomért, és be kellett látnom, hogy semmi sem maradt abból az életerős, jó kedélyű fickóból, akivel a főiskolán találkoztam először.

– Súlyos beteg vagy, csak nem akarod beismerni – erősködtem.

– Már hogyne ismerném be? – kérte ki magának emelt hangon. – Íróbetegségben szenvedek, de te ezt úgysem értheted – legyintett, én pedig nem tudtam visszafogni a nevetésemet a sajátos diagnózisa hallatán. Erre persze begurult.

– Szerinted ez vicces? Az írók többsége grafomán, ontják magukból a szövegeket, én viszont minden mondatért keservesen megküzdök – mutogatott indulatosan a teleírt lapokra, majd felpattant az íróasztal mögül, és elindult felém. – Minden egyes papírra vetett szóval odaadok magamból egy darabkát az olvasóknak, míg végül egyre kevesebb marad belőlem – magyarázta, és közben széttárta a vézna karjait előttem. – Hát nem érted? Én ott vagyok minden könyvemben.

Ezen a ponton úgy éreztem, hogy csődöt mondott a józan ész, hiábavalónak bizonyult minden további erőfeszítés, ezért inkább hagytam dolgozni, és eljöttem. Egy héttel később ugrottam be hozzá megint, mert a házvezetőnő szabadnapot vett ki, és engem kért meg, hogy vigyek valami ételt ennek a szent őrültnek.

Amikor benyitottam a dolgozószobájába már nem élt. Körülötte hatalmas kupacokban hevertek a gépelt papírok a padlón és az íróasztalon. Ő csak ült a széken üveges tekintettel, miközben bal kezében egy tollat szorongatott. KÉSZ. Ezt írta az utolsó gépelt oldalra, amit a jéghideg kezei alól húztam ki.

Az én barátom nem számított sikeres írónak. Bár egész életében szomjazta az elismerést, magasról tett a szakma véleményére, kizárólag az olvasóknak írt. Így hát átadtam a kiadójának az elkészült regény kéziratát, és a szerkesztőkre bíztam, hogy mihez kezdenek vele.

Hónapokkal később Párizs utcáin sétálgattam az őszi napsütésben, amikor arra lettem figyelmes, hogy a padokon és a kávézók teraszain ugyanazt a könyvet olvasgatják az emberek. Nemsokára egy könyvesbolthoz értem, és ahogy a kirakatot bámultam, egy ismerős arc nézett vissza rám a borítókról. Sugárzott belőle az élet.

Kapás Tibor, 2025. május

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Mostanában olvastam el Karikó Katalin Áttörések című életrajzi könyvét, és ennek kapcsán megrohamoztak az emlékek a koronavírus-járvány rég elfeledett éveiből. A felmondási időmet töltöttem a munkahelyemen, amikor befutottak az első hírek Kínából, egy veszélyes vírusról. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor öcsémmel megnéztük A köd című filmet (Frank Darabont rendezte Stephen King azonos című novellája alapján) – aminek teljesen a hatása alá kerültünk, az utolsó képkockái kegyetlenül sokkoltak minket –, majd átkapcsoltunk valamelyik tévécsatornára, ahol az akkori miniszterelnökünk éppen élő adásban jelentette be halálos komolysággal: a vírus ideért, és a hatóságok haladéktalanul lezárják az egész országot. Úgy tűnt, eljött a világvége.

Rendkívül turbulens napok következtek. A korábbi munkahelyem – nem sokkal azután, hogy távoztam onnan – megszűnt, és a bizonytalanság, a pánik más cégeket is bedöntött. Nem is erőltettem az álláskeresést egy darabig. Később mégis úgy alakult, hogy felvettek egy pozícióba, így hát felváltva dolgoztam home office-ban vagy az irodában.

A pandémia felfutásával párhuzamosan egyre kevésbé viseltem jól a hatósági szigort és a kialakuló közbeszédet. Zavart, hogy nem lehetett tisztán látni és kérdéseket feltenni a vírussal kapcsolatban. Szélsőséges vélemények uralták a nyilvánosságot, amelyekből lehetetlennek bizonyult megismerni a valóságot. A szakemberek és a média megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásai álltak szemben a konteósok zagyva összeesküvés-elméleteivel. Két ellenséges tábor versengett: a halálosan rettegők és a vírustagadók, köztes álláspontról szó sem lehetett. Gyalázkodva estek egymásnak kommentekben, ha pedig valaki a koronavírus tényleges mibenlétét és veszélyességét, esetleg a mortalitását merészelte firtatni, azt mindkét szekta a máglyára vetette.

Naivan abban reménykedtem, hogy nem fogjuk túltolni a biciklit. Ám amikor a kormány szabadságjogokat eszetlenül nyirbáló diktatórikus intézkedéseire a polgári ellenállás helyett Stockholm-szindrómába hajló önkorlátozással reagáltak az emberek, akkor már biztos voltam benne, hogy az addig sem túl erős lábakon álló társadalmunk mentálisan megrogyott. Gyakorlatilag megvalósult mindaz, amit A köd című filmben láttam.

Ettől kezdve én elengedtem a járvánnyal kapcsolatos kérdéskört és belső emigrációba vonultam. Felhúztam a maszkot és befogtam a pofámat, ahogy azt a kormány és a társadalom elvárta tőlem. Rezzenéstelen arccal bámultam azokat, akik esténként vörösre tapsolták a tenyerüket az erkélyen állva. Arra sem kaptam fel a fejem, amikor nagymamagyilkosnak kezdték hívni azokat, akiknek eltért a véleményük a fősodortól. Azonban a gyerekek által a szüleik udvarára, a kerítés fölött partvisnyélen becsúsztatott szatyrokat látva rám törő röhögőgörcsöt már nem tudtam visszatartani. Aztán megszoktam az utcákon járőröző fegyveres katonák látványát is. Persze, rendszeresen megszegtem a kijárási tilalmat, ha már a vírustól úgysem tudtam rettegni, legalább a hatóságoktól tarthattam egy kicsit. Ennyi szórakozás még nekem is járt ezekben a vészterhes időkben.

Igyekeztem kivonni magam az össznépi téboly minden formája alól, és amíg a többség otthonosan mozgott odabent a bolondokházában, én amennyire csak tudtam, kívül maradtam, és próbáltam megőrizni a józan eszemet. Így utólag belegondolva nem is értem, miért lepett meg engem annyira a 2022-es választás eredménye. Mindenesetre rendületlenül laposítottam a görbét, már-már lapos kúszásban közlekedtem a mindennapokban. Kezdtem beletörődni abba, hogy végleg kifordult a sarkából a világ, és az abszurditás lépett a normalitás helyébe, amikor váratlanul beleszerettem egy lányba.

Fokozatosan elérhetővé váltak a koronavírus elleni védőoltások, kis túlzással vécére is csak oltási igazolvány felmutatásával lehetett elmenni, mi pedig szerettünk volna közös élményeket szerezni, akadálytalanul jönni-menni az országban, különféle programokon, rendezvényeken részt venni. Akkoriban már rég nem a fejemmel gondolkoztam, hanem egy másik, a fajfenntartás szempontjából igencsak fontos testrészemmel, így hát beadtam a derekamat, és kérvényeztem az oltást.

A kávéautomata című novellám megtörtént eseményen alapul, méghozzá a saját meghökkentő élményeimen, amikor a kórház folyosóján arra vártam furcsábbnál furcsább alakok társaságában, hogy egy fehér köpenyes ember beadja a szurimat, és ezáltal visszakapjam végre az elrabolt szabadságomat. Lényegét tekintve minden úgy történt tehát, ahogy leírtam, a helyszín, a szereplők, sőt a párbeszédek is valósak. Miután túlestem a megpróbáltatáson, a benyomások hatására még aznap este megírtam a novellát, nehogy a pandémiával együtt a múlt homályába vesszen, így egyfajta krónikaként fennmaradhatott az utókor számára.

A védőoltás ellenére háromszor is elkaptam a koronavírust. Egyik alkalommal úgy legyengített, hogy jártányi erőm sem maradt, elájultam, majd a konyha hideg kövén elterülve tértem magamhoz. Akadtak idős, beteg ismerőseim, akik nem úszták meg ennyivel. Hogy az ő halálukban mekkora szerepet játszott az egészségi állapotuk, a vírus és a magyar kórházakban tapasztalható körülmények szerencsétlen együttállása, azt akkoriban nem szabadott feszegetni, ma pedig már nem illik.

Ennyi év távlatából sokszor eszembe jutnak ők is, de azok a fiatalok is, akiket a középiskolában vagy a felsőoktatásban ért utol a pandémia. Agyonhallgatott téma, holott a korlátozó intézkedések fiatalok százezreit fosztották meg a legszebb éveiktől. Társas kapcsolatok és barátságok hiánya; be nem teljesedett szerelmek; elmaradt osztálykirándulások, kollégiumi bulik és fesztiválok; hosszan lehetne sorolni a soha meg nem élt korosztályos élményeket. Felbecsülhetetlen a kár, ami a fejlődő személyiségükben keletkezett az online oktatásra való áttéréssel. Meg vagyok győződve róla, hogy olyan trauma érte őket azokban az években, amit önmaguktól soha nem fognak kiheverni és feldolgozni. A felnőtt társadalom cserben hagyta őket, a következményekkel azonban mindenkinek számolnia kell: a fiatalok bezárkóztak, kudarcot vallanak a társkeresésben, járványként fertőzi meg őket a magány. Számomra ez a félelmetes, nem a Covid. Vajon megérte a társadalomnak ilyen aránytalanul nagy áldozatot hozni a pandémia megfékezése érdekében? A választ a kedves olvasókra bízom.

Azután váratlanul kitört az orosz-ukrán háború, és egyetlen nap leforgása alatt elsöpörte a koronavírust. A plasztikkártyára nyomtatott világjegy (oltási igazolvány), ami valaha az egyetlen útlevél volt a szabadságba, hirtelen értéktelen okmány lett. Többé senkit sem érdekelt már, hogy valaki háromszor vagy harmincszor oltatta be magát, a félelem tárgyát ugyanis időközben átnevezték vírusról világháborúra.

Szerencsétlen társadalom még magához sem tért a járványból, máris retteghetett a háborútól. A maszkot eldobhattuk, de nem lélegezhettünk fel egyetlen percre sem. A világ ismét kinyílt előttünk, de mi továbbra is bezárkózva maradtunk. Elfelejtettünk önfeledten örülni és mosolyogni egymásra. A pártállami propaganda eközben csúcsra járatta a háborús uszítást minden csatornán. Majd kicsivel több mint két évvel ezelőtt kezdetét vette minden idők leggyomorforgatóbb, legkártékonyabb választási kampánya, ami megdöbbentő hatékonysággal hozott létre párhuzamos valóságokat a véleménybuborékokba zárt emberek fejében. És ha mindez nem lett volna elég, egy nagyra nőtt óvodás az Egyesült Államok élén kirobbantotta az iráni háborút, amitől földbe állt a világgazdaság.

Nem csoda, hogy a magyar társadalom mentálisan kimerült a választás előtti hetekben, idén mintha még a húsvét is elmaradt volna, annyira figyelmen kívül hagytuk az ünnepet. A Substacken is látványosan lecsökkent az aktivitás, az írók nem írtak, az olvasók nem olvastak, és minden jel arra utalt, hogy ez még sokáig így marad.

Mostanra túlestünk végre a sorsdöntő választáson, igazán megnyugtató végeredmény született. A rákosi korszakot idéző agymosó propaganda és hazugsággyár még erőtlenül kapálózik, de hamarosan mindenestől elenyészik. Nincs többé Covid, nincs többé pártállam, a háborúk viszont még mindig velünk vannak. Itt ülünk mindannyian a füstölgő romok tetején, és lassan kezdenünk kéne egymással valamit.

Attól tartok, hogy az elmúlt évek eseményei visszafordíthatatlan károkat okoztak a társadalmunk lelkében, megnyomorítottak minket, és örökre rányomták a bélyegüket az emberi kapcsolatokra. Talán végérvényesen megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások is. A hosszabb, írott szövegeket sokan képtelenek elolvasni és értelmezni, helyettük inkább a rövid videókat részesítik előnyben.

A negatív folyamatok ellenére mégis érdeklődéssel tekintek a jövőbe. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy létezik-e kiút az apátiából. Visszatérnek-e még az olvasók a Substackre, vagy már örökre elveszítettük őket? Vajon ismét pezsegni fog itt az élet, ahogy azelőtt, vagy annyira kimerültek a magyarok mentálisan, hogy még jobban bezárkóznak? Bevallom, én elkezdtem leiratkozni a politikai tartalmakról, mert kicsit besokalltam tőlük, ugyanakkor más témákban fokozatosan igyekszem újra felvenni a fonalat és bepótolni az általam követett szerzők munkásságát, amelyeket az elmúlt időszak viharos zajában sajnos eléggé elhanyagoltam.

Bárhogy is alakulnak a dolgok, biztos vagyok benne, hogy ezekre a kérdésekre néhány hónapon belül választ fogok kapni.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

A hirtelen jött májusi forróságot még az erőteljes huzat sem tudta enyhíteni. A beáramló levegővel együtt egy szürke galamb is érkezett odakintről, aki a legnagyobb természetességgel landolt a vízszintes helyzetbe billentett üvegfelületen. A hívatlan vendég egy pillanatra sem illetődött meg az izzadt emberektől, épp ellenkezőleg, meglehetősen komoly érdeklődést mutatott irányukba. Az addig unottan bambulók mind felkapták rá a fejüket, és lélegzet-visszafojtva várták, hogy mikor repül végig a szűk folyosón. A madár egy darabig kíváncsian nyújtogatta a nyakát, lelkesen totyogott jobbra-balra az ablak peremén, aztán felfogta, hogy nem látják szívesen a kórház sárga falai között, így hát sűrű szárnycsapásokkal csalódottan kiröppent a napsütéses udvarra.

Az elnyűtt maszkok mögül megkönnyebbült sóhajok szűrődtek ki. Egy fontoskodó hölgy azon nyomban felpattant a székről, és becsukta az ablakot, ám alighogy visszaült a helyére, az kisvártatva kinyílt magától. A nő persze nem hagyta annyiban a dolgot, megint megpróbálta. Így ment ez háromszor egymás után, míg végül feladta a makacs nyílászáróval való küzdelmet.

Egyre csak duzzadt az embertömeg. A főbejáratnál szolgálatot teljesítő terepruhás katona szigorú parancsolgatása messzire elhallatszott, ellentmondást nem tűrve igazította el az oltást felvenni szándékozókat. Két nyugdíjaskorú asszony beszédbe elegyedett, azon méltatlankodtak, hogy fél órával ezelőtt sorra kellett volna kerülniük, mégsem szólították őket. Egy huszonéves lány mobilja fülsértően csörgött, sokáig tartott, mire előkotorta a hatalmas táskája aljáról. Nem vonult félre, hanem senkitől sem zavartatva felvette a telefont, majd magyarázkodni kezdett a főnökének, és tájékoztatta, hogy ma minden bizonnyal el fog késni a munkából. Egy idős bácsikánál betelt a pohár, indulatosan tudatta a jelenlévőkkel, hogy ő márpedig nem hajlandó itt tölteni az egész napot, még a mama kedvéért sem, aki rávette arra, hogy beoltassa magát. Távozás közben hangosan szidta a gyógyszerlobbit, a kormányt és a vírust.

Az asszisztensnők időnként kikukucskáltak a zárt ajtók mögül, alig érthetően elhadartak néhány nevet, azután eltűntek. Akik magukra ismertek, azok félrelökték az útjukból a többieket, és megrohamozták az orvosi rendelőt, ahonnan ezalatt vállukat szorító, elégedett tekintetű beoltottak szállingóztak ki. Az előírt húszperces megfigyelési időt csak kevesen tartották be, örültek, hogy végre túl vannak a szúráson, siettek a dolgukra.

– A fene egye meg a hülye fejemet! – harsogott túl mindenkit egy főbejárat felől közeledő asszony. – Tizenkettő tízre van időpontom, de még csak fél tizenegy van. Mit csináljunk addig? – kérdezte széttárt karokkal az előtte kullogó kisfiától.

– Olyat vegyünk! – kiáltott fel a kissrác a folyosó végében álló kávéautomatára mutogatva.

– Nesze, itt a tárcám! Valami olcsó italt válasszál ám! – óbégatta az anyja a gyereknek.

Senki sem tudta figyelmen kívül hagyni a színpadias bevonulásukat, pedig sokan igyekeztek levegőnek nézni őket. A hozzájuk legközelebb állók beletemetkeztek a telefonjukba, szinte hátat fordítottak nekik, így próbáltak visszavonulni egy képzeletbeli buborékba, amelynek leheletvékony hártyájától reméltek némi védelmet, mielőtt végleg kipukkad.

– Mit csináltál, te büdös kölök? – lobbant haragra az asszonyság, és olyan nyaklevest adott a fiának, hogy szegényke lefejelte a kávéautomata elejét.

Az erőteljes koppanás hallatán összerezzent a közönség, nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem úszhatják meg a kéretlen előadást.

– Mennyi pénzt dobtál a gépbe? Megbolondultál? – sikoltozott a kócos hajú nő. Idegesen tapogatta a masinát, vérben forgó szemekkel nézegette az apró kijelzőt, nyomogatta a gombokat, de nem történt semmi. A gyerek sejtette, hogy rossz fát tett a tűzre, sírásra görbült szájáról lecsúszott a maszk. A szokatlan lármára előbújt a rendelőből egy asszisztensnő.

– Kedveském, segítsen már rajtam! Hogy tudom visszakapni a pénzemet? – szólította meg kétségbeesetten a fiatal lányt az asszony, miközben továbbra is az automatát fogdosta.

Az asszisztensnő felhúzta a szemöldökét, odalépett a szerkezethez, és a díszes körmével megkopogtatta a műanyag burkolatot, mégpedig ott, ahol a szerviz telefonszáma fel volt tüntetve.

– Őket tessék hívni! – tanácsolta, és már csukta is be maga után az ajtót.

Az asszony rikácsolva olvasta le a számokat, amiket egyúttal beütött a telefonjába.

– Na, halló! Az átkozott gépük elnyelte a pénzünket! – ismertette a problémáját a vonal másik végén lévő személlyel. – Melyik gombot nyomtad meg? – fordult a kisfiúhoz. – Azt mondja a fiam, hogy kapucsínós teát választott. Az a kedvence – folytatta. – Hogyhogy hol vagyunk? Hát itt vagyunk bent a kórházban, a főbejáraton jöttünk be. A kávéautomatánál állunk – hadovált hevesen gesztikulálva, majd egy kis szünetet tartott. – Milyen pontosítást kér még tőlem? Mit nem ért ezen? Mondtam már magának, hogy a gép előtt állunk. Az a bajom, hogy nem adja vissza a pénzünket! – emelte fel a hangját türelmetlenül. – Nem tud segíteni nekünk – tolmácsolta elkeseredetten a kissrácnak, miután letette a telefont.

A korábban fontoskodó hölgynek elege lett a szerencsétlenkedésből, odament az asszonyhoz, és kezébe vette az ügyet. Amint rápillantott a kijelzőre, azonnal átlátta a helyzetet.

– Azért nem csinál semmit az automata, mert kevés pénzt tetszettek bedobni. Százkilencven forint a legolcsóbb ital, de maguk csak százötvenet tettek bele. Kellene még legalább negyven forint, hogy tudjanak választani valamit – állapította meg.

– Már csak papírpénz van nálam. Most mihez kezdjek? – siránkozott az asszony.

– A folyosó bal oldalán van egy büfé, közvetlenül a főbejárat mellett, ott biztosan fel tudja váltatni apróra – javasolta a hölgy a távolba mutatva.

A feldúlt asszony kézen fogta a gyereket, és bement vele a női mosdóba. Miután végeztek, a kisfiú félig letolt nadrággal a fenekén elindult az anyjával megkeresni a büfét.

A reggel óta oltásra várakozók szép lassan mind sorra kerültek, a helyükre pedig újabb emberek érkeztek. Dél is elmúlt már, amikor valaki kitartóan ismételgetett egy női nevet, de senki sem reagált rá. Egy jól öltözött férfi lépett a kávéautomatához, a kijelző láttán ujjongva dobott be egy kevés aprót, majd megnyomott egy gombot, mire a gép zúgva, sziszegve életre kelt, és forró italt töltött egy műanyag pohárba.

Kapás Tibor, 2021. május

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Kő kövön nem maradt. Utalva az egyik korábbi novellámra, talán ez a mondat írja le a legjobban az elmúlt vasárnapon történteket. Megkímélném a kedves olvasóimat attól, hogy részletekbe menő politikai fejtegetésekbe és magyarázatokba kezdjek a választási eredmények láttán, úgyis megteszik ezt helyettem mások itt a Substacken. Az értékrendemet és a véleményemet már korábban megosztottam az olvasóközönséggel a Szavakon túl 3. és a Szavakon túl 5. részében, akit érdekelnek a gondolataim ez ügyben, annak jó szívvel ajánlom az ott leírtakat, szerintem kiállták az idők próbáját. Ugyancsak utalva egy másik novellámra, nagyon remélem, hogy ha elül a por, akkor talán sor kerül majd a megbékélésre is.

Természetesen hagyni kell időt a gyászmunkára, de azt tudom mondani mindenkinek, aki most csalódott, hogy én egymás után négy alkalommal éltem már át ugyanezt, és jelentem: nem haltam bele, hanem túléltem, és még mindig itt vagyok. Persze sajnálom azokat, akik tragédiaként élik meg az országgyűlési választás eredményét, hiszen az őszödi beszéd óta nem fordult elő olyan, hogy egy hatalmon lévő párt a goebbelsi propagandájával így becsapta, félrevezette a saját szavazóit. Csakhogy a számok végül könyörtelenül ítéletet mondtak felettük. A hazugság és a valóság közötti ordító ellentmondás feloldása a pártnak és a szavazóinak a dolga, nincs több mese, ezt egymással kell lerendezniük.

A történelem kereke nem állt meg egy percre sem, hol csendesebben, hol hangosabban zakatolt a háttérben mindvégig, és ahogy 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben, úgy 2026-ban is a fiatalok hozták el a változást. Végső soron úgy van rendjén, hogy azok döntsenek a jövőről, akiket érint majd, és ne azok, akiket már nem, ezt a döntést pedig mindenképpen tiszteletben kell tartania, és el kell fogadnia az idősebb generációnak. A felnőtté válás egyúttal felelősségvállalást jelent a tetteinkért. Az elmúlt vasárnapon egy újabb generáció lépett át a gyermekkorból a felnőttkorba azáltal, hogy a választójogával élve kinyilvánította, milyen sorsot szán Magyarországnak. Ez így volt a múltban, és így lesz a jövőben is, erről szól a demokrácia.

A biológusok régóta tudják, hogy az élet legalapvetőbb jellemzői közé tartozik az alkalmazkodás és a változás. Hazánk egy aprócska tutaj a világ háborgó tengerén, körülöttünk semmi sem állandó, hanem szüntelenül hullámzik minden, így nemzetünknek is folyamatosan alkalmazkodnia, változnia kell. Mert csak az nem változik, ami már nem él. Mindenki egy életerős, nem pedig egy tizenhat éve haldokló Magyarországon szeretne élni és családot alapítani. Ezért azt gondolom, hogy a létező legnagyobb hiba, amit az idősebb generációk most elkövethetnek az, ha a fiatalok ellen fordulnak.

Ne tegyék! A gyermekeiket és az unokáikat szeressék, ne a politikusokat!

Beszélgessenek velük, próbálják megérteni őket és a döntéseiket!

Szándékosan időzítettem a választás napjára a Lépésről lépésre című novellám közzétételét, hiszen aki eddig sem ült háttal a moziban, az nagyjából sejthette, hogy akkor este bekövetkezik majd a kormányváltás. Ám akadtak, akik már pusztán a címet elolvasva leiratkoztak a Percekbe zárt történetekről, amit én nagyon sajnálok, mert a nem tetsző gondolatok módszeres kizárása és mellőzése vezetett azokhoz a véleménybuborékokhoz, amelyek végül a kormánypárt csúfos bukását idézték elő. Így aztán a hirtelen felindulásból leiratkozók azt sem láthatták, hogy a Lépésről lépésre című novellámat 2019-ben írtam, amikor ennek a szókapcsolatnak még semmilyen politikai vonatkozása nem volt. Bárhogy is történt, én szeretettel várom vissza őket a feliratkozóim közé.

Tudniillik már 2010 óta futom többé-kevésbé rendszeresen ugyanazt a nyolc kilométeres távot, és ezen alkalmak során értek azok a benyomások, amiket végül a novellámban is megörökítettem. A történetben ábrázolt figurák – beleértve a bicskanyitogatóan képmutató főszereplőt is – a roncstársadalom részei, esendőségük a mi esendőségünk, problémáik a mi problémáink, ők kétségtelenül mi vagyunk.

Választásról választásra váltogathatjuk a kormányokat magunk felett, amíg meg nem unjuk, de a népet soha nem válthatjuk le. Teljesen mindegy, hogy hívják az aktuális miniszterelnököt, felesleges a mindenkori kormánytól várni a sült galambot és a kolbászból készült kerítést, mert a döntéseinkért egyedül mi vagyunk a felelősek. Az életünket mi kormányozzuk, ezért aztán csakis mi tehetjük jobbá. Akkor lesz esélyünk idővel polgári társadalommá válni, ha ezt a saját szintünkön is belátjuk, és végre közösen hajlandóak leszünk lépésről lépésre magunk mögött hagyni a roncstársadalomra jellemző beidegződéseket.

A magyarság itthon és szerte a nagyvilágban vészesen fogy, így hát nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ellenségei legyünk egymásnak. Ma kevesebben vagyunk, mint négy éve voltunk, és ha ezután is mindent ugyanúgy csinálunk, ahogy eddig, akkor négy év múlva már ennyien sem leszünk. Csakis rajtunk múlik, hogy tovább ássuk az ország sírját, és végül mind belefekszünk, vagy ezúttal összefogunk, és együtt betemetjük az árkokat. Bárhogy is döntünk, vállalnunk kell érte a felelősséget.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Hiába illeszkedett a lábamra tökéletesen az új futócipőm, minden egyes lépés fájt, még annál is jobban, mint amire számítottam. Pedig rászántam az időt, és indulás előtt becsülettel bemelegítettem, megadtam a módját, ahogy kell, nem lehetett azzal vádolni, hogy felkészületlenül vágtam neki a kilométereknek. A kellemetlenségek ellenére meglepően messzire jutottam, és mire feleszméltem, már majdnem a táv egyharmadánál jártam. Ezen a ponton még választhattam, hogy feladom és szégyenkezve hazakullogok, vagy összeszorított fogakkal továbbmegyek. Csakhogy én nem hátráltam meg, sőt vállaltam a kockázatot, hogy esetleg összeesem útközben.

Egy csupa üveg irodaépület előtt elhaladva megpillantottam a tükörképemet, és rá kellett döbbennem, hogy a mozgásformát, amit műveltem éppen, valójában csak nagy jóindulattal lehetett futásnak nevezni. Sokkal inkább tűnt egy végelgyengülés határán lévő haldokló vánszorgásának. Levegő után kapkodtam, a lábaim mázsás súlyú kőtömbökké változtak, és a sós izzadságcseppek a szemeimbe csorogtak a homlokomról, de mindezek már egyáltalán nem érdekeltek. Összekacsintottam azzal a kopaszodó, pocakos, ötvenes fickóval, aki az üvegfalról nézett vissza rám, és kitartást kívántam neki a folytatáshoz.

Nem csoda, hogy ilyen állapotban voltam, a mozgáshiány és a stressz lassan, de biztosan kikészítette a szervezetemet. Régóta szemezgettem a futással, időről időre hol jobban megjött hozzá a kedvem, hol alábbhagyott. A végső lökést mégis az adta, hogy az egyik kollégám a múlt héten feldobta a talpát. Az utolsó munkanapját ünnepeltük az irodában, tudniillik negyvenévnyi gályázást követően másnap ment volna nyugdíjba, ám miután megköszönte a jókívánságokat és minden munkatársától elbúcsúzott, a céges parkolóban levadászta a Kaszás. Semmi előjel, csupán egy hirtelen jött szívroham volt az egész. Szerencsétlen ember egyetlen percet sem élvezhetett nyugdíjasként a jól megérdemelt szabadságából. Szóval mindezek után én elhatároztam, hogy nem fogom megkönnyíteni a Kaszás dolgát. Amennyiben engem is el akar kapni, legalább erőltesse meg magát egy kicsit, és érjen utol, ha tud.

A helyi nagyáruház parkolóján szaladtam keresztül, ahol egy család apraja-nagyja egy öreg kombi csomagtartóját rakta tele a bevásárlókocsi tartalmával. Chipsre, csokira, cukros üdítőre, energiaitalra és hasonló nyalánkságokra költötték el a nehezen megkeresett forintjaikat. Amíg a többiek pakoltak, a testes apuka az autó oldalának dőlt, mélyeket szippantott a cigiből és közben értetlenül bámult rám. Kölcsönösen hülyének néztük egymást. Fura módon mindez erőt adott nekem ahhoz, hogy újabb métereket tegyek meg az egészséges élethez vezető úton. Alig éreztem már a lábaimban a fájdalmat, egyenes háttal futottam tovább.

Az élményfürdő gyalogátkelőhelyénél egy telefonjába temetkezett tinédzser lányt értem utol, akinek az érzékszerveit fülhallgató és napszemüveg tompította el. Egy kamion közeledett nagy lendülettel felénk, amikor lelépett az úttestre. Nem nézett szét, láthatóan fogalma sem volt az őt körülvevő világról, mélyen elveszett egy másikban. Az utolsó pillanatban kapcsoltam, megragadtam a karját, és elrántottam a negyventonnás, dudáló jármű elől. Megijedni sem volt ideje, de káromkodva követelte, hogy azonnal engedjem el, különben rendőrt hív. Ezután adrenalintól felpörögve keltem át a szabaddá vált zebrán.

A túloldalon a kórház környéke hosszú és meglehetősen unalmas szakasznak ígérkezett, nem sok nézelődnivaló akadt arrafelé, még a fájdalom is visszatért a térdeimbe. Ráadásul sikeresen belebotlottam egy buszmegálló mellett lebzselő társaságba, akik vidáman fújták a jellegzetes illatú füstöt. Rögtön kiszúrtak maguknak, mire én a kínjaimmal nem törődve igyekeztem tempósabban szedni a lábaimat.

– Gyorsabban, papa! Gyorsabban! – buzdítottak a fiatalok gúnyosan, pedig nekem nem kellett több ösztönzés, futottam, ahogy csak bírtam. Közben persze sűrűn hátrapillantottam a vállaim felett, hogy lássam, ha késsel hadonászva üldözőbe vesznek. Szinte éreztem a pengét a hátamban. Egy sarokkal odébb már biztonságban voltam, végre visszavehettem az iramból.

Hűlni kezdett a levegő, a nap egyre kedvetlenebbül világított. A járda egy forgalmas főúthoz csatlakozott, és ahogy a tömött kocsisor hömpölygött, én szüntelenül a munkából hazafelé tartókat szemléltem. Így aztán megállapítottam, hogy az autók nagy részében egyetlen ember ült, a sofőrön kívül utast csak elvétve lehetett látni. Számtalanszor szagoltam bele keserű kipufogógáz-felhőkbe, ilyenkor a tüdőm kitágult hörgői sokkot kaptak a káros anyagoktól, és riadtan követelték vissza a tiszta oxigénmolekulákat. Igazán üdítően hatott a benzintemetők végtelen tengerében, amikor hangtalanul elsuhant mellettem egy-egy hatalmas, zöld rendszámos városi batár. Az orrom és a füleim ugyan hálásak voltak nekik, de az agyam azt súgta, hogy ezeknek a gépszörnyeknek sem lehetett túl sok közük a környezetbarátsághoz.

Az is feltűnt, hogy bár kerestem, nem találtam a sofőrök tekintetét. Aligha a vezetéssel voltak elfoglalva, ugyanis nem az előttük haladókat figyelték, hanem lefelé néztek, nyilván a telefonjukat babrálták. Hosszú másodpercek teltek el így, eközben méterek tucatjait tették meg teljesen vakon. Egyszer csak észrevettem egy kisautót, amiben egy hölgy a mobiljába feledkezve gondolatban máshol járt éppen, míg mögötte a gyerekülésben páréves kisfiú aludt. A nő rémülten taposott a fékbe, amikor a sor hirtelen feltorlódott. A gumik kétségbeesetten csikorogtak, a kocsi mindössze néhány centire állt meg az előtte lévő autó hátsó lökhárítójától. Az őrangyalok éberen vigyáztak a kissrácra az anyja helyett is.

Óriási választási plakát alatt futottam el. A népszerű polgármester széles vigyorral az arcán büszkén hirdette, hogy tíz kilométernyi járdát és bicikliutat újított fel idén. Valahol biztosan, de ebben a városban semmiképpen. Csakis rajtam múlt, hogy nem törtem ki a bokámat a széttöredezett, huplis burkolaton.

Úgy éreztem, nem bírom már tovább, minden erőm elfogyott, a testem feladta a küzdelmet. Éles, szúró fájdalom hasított a bordáim közé, ki kellett fújnom magam valahol. Kiábrándító élmény volt szembesülni a gyengeségemmel. Felnézve tudatosult csak bennem, hogy egy útmenti kőkeresztnél pihentem meg. Krisztus meggyötört alakja szelíden tekintett le rám a magasból, az oldalán mély seb tátongott. Velem és értem szenvedett. Miután összeszedtem magam, felkerekedtem, és meg sem álltam hazáig.

Az utolsó métereken már zihálva csoszogtam. Úgy bűzlöttem, mint egy disznó, a lakásba felérve lerúgtam a lábaimról a futócipőket, és megszabadultam a teleizzadt ruháktól. A frissítő zuhany után egyből a hűtőszekrény felé vettem az irányt. Egy üveg jéghideg sör és egy zacskó péksütemény társaságában lehuppantam a lapos tévé elé reklámokat zabálni. Ennyi jutalmat igazán megérdemeltem a fárasztó nap végén. A jóleső elégedettségembe azonban némi meglepettség vegyült, amikor a nappali sötét sarkában váratlanul megvillant egy fényes kasza.

Kapás Tibor, 2019. október

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now

Régóta gyűlt már bennem az indulat, amikor egy fárasztó munkanap végére összeállt a fejemben a Szegek című novellám ötlete. Tudniillik addigra már nagyon elegem lett abból, hogy bárhová sodort az élet, bármilyen munkahelyre keveredtem, minden ugyanoda futott ki. Egyszerűen semmi másról nem szólt az életem, csak a rohanásról, a hajtásról, a telefonálásról és az intézkedésről.

Persze lényegében mindenki mindenhol ugyanezt csinálta, legfeljebb mások nem panaszkodtak annyit, mint én. Nekem ráadásul konkrétan az volt a munkám, hogy mások problémáit megoldjam, havi fizetésért. Akkoriban ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy folyton „mások talpából húzom ki a szeget”, cserébe viszont rajtam nem segített senki. Egyre inkább dühített a tény, hogy miközben mások problémáival voltam elfoglalva, az enyémeimmel senki nem törődött. Amikor hazaértem a munkából, az én megoldatlan problémáim ott vártak rám az ajtóban, és ahelyett, hogy pihenhettem volna, kezdenem kellett velük valamit. Szörnyen igazságtalannak éreztem a helyzetemet.

Sokáig vívódtam legbelül, közben gyakran eszembe jutott az áldozat, amit Jézus vállalt értünk. Keresztre szegezték, hogy mindannyiunk talpából kihúzza a szeget. Én sem tehettem másként. Idővel beletörődtem a sorsomba, fogtam a keresztemet, és csendben cipeltem tovább, ahogy mindenki más. Egy nap aztán mégis úgy döntöttem, többé sem ingyen, sem pénzért nem vagyok hajlandó kihúzni senkinek a talpából azt a bizonyos szeget. Az elhatározásomat tettek követték, szimbolikus történetet írtam az érzéseimről és a gondolataimról, így született meg a Szegek című novellám.

A húsvéti történetben Jézus feltámadása vet véget minden szenvedésnek, megszünteti a fájdalmat, és begyógyítja a sebeket. A Szavakon túl 22. részében már érintettem a feltámadás kérdését, egyúttal jeleztem, hogy a következő bejegyzésemben bővebben kifejtem majd az ezzel kapcsolatos álláspontomat, ezért most rá is kanyarodok a témára.

Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom Jézus feltámadását, ahogy rajtam kívül mások sem. Íróként viszont el kell tudnom képzelni mindkét lehetőséget: azt is, ha tényleg megtörtént, és azt is, ha egyáltalán nem. Ezekből az eshetőségekből pedig levontam a magam következtetéseit.

Milyen következményei vannak az ateistákra és a keresztényekre nézve, ha nem történt meg a feltámadás?

Az ateisták életében ez nem jelent semmiféle változást, a keresztények számára viszont ez a legnagyobb tragédia. A hitük alapjai, Jézus tanításai értelmüket vesztik, nincs megváltás, sem kárhozat, sem üdvözülés. Végérvényesen tudomásul kell venniük, hogy mindannyian a semmiből jöttünk, és a semmibe tartunk, nincs túlvilág, csupán ez az egy élet létezik, ezt kell megbecsülnünk. Ebben az értelmezésben nemcsak a személyes sorsunk, hanem a teljes emberi történelem egyetlen múló pillanattá jelentéktelenedik a világmindenségben.

Ám ettől még igenis van értelme az életünknek. Éppen ez a tulajdonság, az egyszeri és megismételhetetlen létezés az, ami felértékeli az emberi életet. Hiszen ha nincs más tulajdonunk, csak az adott pillanat, akkor a kevéske időnket kizárólag a legfontosabbakkal, a szeretteinkkel érdemes töltenünk. Más megvilágításba kerülnek életünk dolgai, megváltozik a fontossági sorrend, könnyebb megkülönböztetni a lényegeset a lényegtelentől, vagyis leegyszerűsödik minden. Végül úgyis meghalunk, de a legtöbb, amit tehetünk, hogy addig boldogan élünk. Én megbékéltem ezzel az eshetőséggel.

Most pedig lássuk, milyen következményei vannak az ateistákra és a keresztényekre nézve, ha valóban megtörtént a feltámadás?

Még belegondolni is félelmetes, nemhogy leírni. A keresztények életében ez nem jelent változást. Az ateisták számára viszont ez a legnagyobb tragédia. Ebben az esetben ugyanis végérvényesen tudomásul kell venniük, hogy minden igaz, amit a Szentírásban olvashatunk a megváltásról. Az üdvösség feltételei rájuk is ugyanúgy vonatkoznak, mint a keresztényekre, és kizárólag Jézus által vezet az út számukra Isten országába, ha pedig nem térnek meg, akkor ennek következményeként a haláluk után elkárhoznak. A halállal tehát nem szűnik meg a létezés. Aki elutasítja Jézust és az ő tanításait, annak a lelke a soha véget nem érő szenvedés és fájdalom állapotába kerül. Én ugyan megbékéltem ezzel az eshetőséggel is, de ez egy hátborzongató forgatókönyvnek tűnik.

Kedves Olvasóm, te talán megmosolygod a dilemmámat, én viszont halálra rémülök tőle. Egyszerre ugyanis nem lehet igaz mindkét állítás. Ha nem történt meg a feltámadás, akkor legfeljebb úgy járunk, mint a dinoszauruszok: jöttünk, láttunk, majd idővel eltűnünk. De ha valóban megtörtént, akkor az egyben azt is jelenti, hogy elképesztően hatalmas a tét, talán fel sem fogjuk, mennyire. Ez esetben alig lézengenek néhányan a mennyországban, mert csak rendkívül szigorú feltételekkel lehet bejutni oda, ellentétben a pokollal, ahol már mozdulni sem lehet a tömegtől, de a bejáratára még mindig nem tették ki a „megtelt” táblát. Erős a gyanúm, hogy azon a helyen akkor sem jó a buli, ha sok ott az ismerős.

Azt gondolom, hogy a feltámadás kérdésével egyszer minden embernek foglalkoznia kell az életében, és valamilyen választ adnia kell rá. Szerintem ez az emberiség legfontosabb kérdése. Számomra, íróként és örökké kételkedő emberként egy egész életre elegendő feladatot ad a megválaszolása. Azt akarom, hogy élj! – én így fordítom le magamnak a feltámadás üzenetét, ezért aztán hajlok arra, hogy elfogadjam, valóban megtörtént. Az én fejemben ez a kirakós utolsó darabja, csak így áll össze a nagy kép.

De hát ettől olyan óriási kihívás a hit, még a keresztények számára is. Ha ugyanis lenne megcáfolhatatlan bizonyíték a feltámadásra, akkor nem lenne semmiféle tétje a döntésnek, nem lenne jelentősége a szabad akaratnak sem, hiszen mindenkinek az lenne a jól felfogott érdeke, hogy elkerülje a kárhozatot. Így azonban, hogy minden bizonytalan, és szabadon eldönthetjük, mit fogadunk el igaznak, és mit nem, végül miénk lesz a felelősség a választásunkért, és viselnünk kell a következményeket az idők végezetéig, bármi is legyen az igazság.

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne maradj le a hétről hétre érkező történetekről!

Subscribe now